Több mint három évszázaddal V. Szent Pius, a trienti kor reformpápája után, a Gondviselés újra egy szentet adott nehéz időkben Szent Péter trónjára, hogy a fogyhatatlan önújító erejű egyház új tavaszát újra egy saját személyében is szent pápa készítse elő… Nem érdektelen feladat annak az állomásnak jelentőségét vizsgálni, amit X. Pius pápasága jelentett a legújabbkori egyháztörténelem fejlődési folyamatában, és felvetni a kérdést, hogy ezen felül mi a mondanivalója a „ma” számára X. Pius most ünnepélyesen kijelentett személyes életszentségének?
Előzmények
Pápaságát a történeti fejlődésben vizsgálva, vessünk előbb egy pillamást előzményeire. Hiszen X. Pius uralkodása éppúgy szervesen továbbépíti azt, amit IX. Pius és XIII. Leó hagyott reá, amint XI. és XII. Pius pápasága is ráépül X. Pius művére. IX. Pius (1846–78) uralkodása két szempontból jelentős előzménye X. Piusnak. Először: élesen szembefordult a kor uralkodó szellemiségével, a liberalizmussal, még pedig ennek hatalma teljén, virágkorában ítélve el tévedéseit (Syllabus, 1864). Másodszor; a vatikáni zsinaton a pápa primátusának és tévedhetetlenségének kimondásával évszázados fejlődés fejeződik be, ez a dogma mintegy zárókövet helyez az Egyház központosított szervezetére. Az egyházi tekintély a pápában – vagyis a Titokzatos Krisztus látható Fejében – összpontosul. A Szentlélek szinte láthatóan működött: megmozdult a dogma kimondása ellen a ,,művelt világ”, időszerűtlennek ítélte a püspökök tekintélyes része, féltették következményeitől – a protestánsok és liberálisok miatt – az Egyházat. A dogma kimondásának előestéjén tekintélyes bíborosok és püspökök küldöttsége szinte könyörögve kérte a pápát, köztük a híres Dupanloup, Simor prímás és a nagy szociális főpap, Ketteler (ez utóbbi állítólag könnyek közt, térdre hullva), hogy álljon el a dogma kimondásától. A pápa a Lélek erejében, ércszoborszerű hajthatatlansággal ellenállt, s kitartott terve mellett. Az aggodalmaskodók elutaztak a szavazás előtt, s a dogmát kimondták. A Gondviselés továbbszövi a fejlődés fonalát: két hónap múlva Viktor Emmánuel csapatai elfoglalják az egyházi államot s a pápa földi hatalmát vesztve, a Vatikán foglya lesz… Pár év, s meghal IX. Pius.
XIII. Leóban (1878–1903) olyan pápát választ ki a Gondviselés, akit természetes tehetségei: ragyogó intellektusa és kormányzati bölcsessége mindenkinél jobban képesítettek arra, hogy a látható Főben összpontosult hatalomnak a világ népei és kormányai előtt kivívja azt a tekintélyt, amely megilleti Krisztus földi Helytartóját. Középkori hatalmának fénykora, III. Ince kora óta nem élvezett oly korlátlan tekintélyt a pápa, mint XIII. Leó. E tekintélyt elsősorban a szellem fegyvereivel szerezte meg. Minden elődjénél gazdagabb körlevél gyűjteményében a kor eszméi iránti megnyílottsággal tudja a kor nyelvén megszólaltatni a katolikus igazságot. Sokat köszön neki az egyházi tudományosság: felkarolja az újskolasztikát, és megnyitja a kutatók előtt a vatikáni levéltárat, nem féltve az Egyházat a történeti igazság kiderítésétől. Világosan állást foglal egyház és állam kérdésében, tökéletes társaságnak ismerve el az államot, amelynek kormányformája teljesen közömbös az Egyház előtt. Talán legnagyobb jelentősége, hogy benne szólal meg az Egyház szociális lelkiismerete (Rerum Novarum). Körleveleiből kitetsző magatartása; a katolikum felsőbbrendűségének tudatában, megértéssel a pozitív koreszmék iránt, kívánatossá tenni az Egyházat, illetve a vele való együttműködést. Ennek a szellemi attitűdnek politikai vetülete volt a vatikáni diplomácia nagyobb arányú kiépítése (több protestáns állam veszi fel a kapcsolatot XIII. Leóval), s nem kis eredménye Bismarck kanosszajárása. XIII. Leó a Gondviselés jóvoltából igen magas kort ért el, ami csak növelte tekintélyét: aranymiséjén, püspökségének ötvenedik, majd pápaságának huszonötödik évfordulóján valláskülönbség nélkül tisztelegtek nála az uralkodók.
Ilyen előzmények után következik X. Pius. Az 1903-iki konklávé atyáinak nem volt könnyű dolguk: XIII. Leónak utódját megválasztani. A Gondviselés mintha Ferenc József vétóját használta volna fel, mely az esélyes Rampolla bíborossal szemben a bíborosok figyelmét a teljesen politikamentes, sőt egyenesen a legspirituálisabb típust képviselő, köztiszteletben álló velencei pátriárka, Giuseppe Sarto felé irányította, aki a választás első napján öt, a negyediken ötven szavazatot kapott a hatvankettőből. A szentéletű, alázatos, hatvannyolc éves főpap könyörgött bíborostársainak, ne szavazzanak reá… Talán épp e szelíd, könnyes szemekből sugárzó egyszerű, tiszta, alázatos papi lélek hódította meg a bíborosok szívét. Az utolsó szavazás előestéjén barátja, Ferrari kardinális előtt kijelenti, hogy inkább lemond a bíborról és elmegy kapucinusnak, de ez figyelmezteti a súlyos felelősségre, amelyre az egyre növekvő szavazatok mögül kitetsző isteni akarat utal: nem menekülhet Jónásként előle, hanem vállalnia kell az áldozatot. Sarto bíboros egy átimádkozott éjszaka után döntött. Másnap, a népítéletszerű szavazás után, mint maga írja, „holttá vált, sápadt arccal, megdermedve és rettegve állt ott”, s a kérdésre, elfogadja-e a választást, pár pillanatnyi hallgatás után ezt mondja: „Accepto in crucem”. Áldozatként, keresztnek fogadta, érezve a nagy felelősség súlyát, amely a tömegaposztáziát előidéző liberális, racionalista és anyagelvű szellem, s az ennek nyomán több helyütt bekövetkezett vagy fenyegető egyházüldözés világában a „Vatikán foglyára” nehezedett.
Melyek voltak azok a teljesítmények és adottságok, amelyek Sarto bíborosra, a nép egyszerű gyermekére, a riesei postás fiára irányították a figyelmet? Milyen múlt állott mögötte? Kiterített fehér lapként olvashattak róla: negyvenöt éves buzgó szolgálata Krisztusnak a cura animarum-ban. Kilenc évig káplán, nyolc évig plébános, kilenc évig kanonok s mint ilyen szemináriumi tanár, majd káptalani helynök, kilenc évig püspök Mantuában s tizedik éve pátriárka Velencében. Pályájának minden állomásán feltűnt, hogy feddhetetlen papi élete, szívjósága és a lelkek szolgálatában nyilvánuló odaadó buzgósága jó gyakorlati érzékkel és szervezőtehetséggel párosul. Életének főcélja és egyetlen vágya – mint első enciklikájából kitűnik, s amit a boldoggáavatási dekrétum is hangsúlyoz – szolgálni, hogy legyen „minden és mindenben Krisztus” (Kol 3,11). Ízig-vérig pap volt, a természetfölötti világ képviselője, Isten embere, az isteni misztériumok sáfára; a kegyelem közvetítője. Nem akart mást, mint az embereket belekapcsolni a természetfölötti világba. Vallotta, hogy lehetetlen Istenhez eljutni másképp, mint Krisztus útján, s hogy Krisztushoz az Ő titokzatosan továbbélő mása, az Egyház vezet el.
Az eszköz a cél felé, hogy Krisztus legyen minden mindenekben, szentpáli szóval: ,,mindent Krisztus Fősége alá foglalni” – nem szabatos latin fordításban „Instaurare omhia in Christo” (Ef 1,10). Ezt választotta jelmondatául: vagyis először az embereket beiktatni Krisztus titokzatos Testének kegyelmi vérkeringésébe, életüket táplálni és erősíteni a titokzatos Testben. Ezt akarta mint káplán, és plébános az egyházközségben, majd mint püspök és érsek az egyházmegyében, végül az egész titokzatos Testben, mint annak látható Feje. Ugyanazt a feladatot kívánta valósítani egyre növekvő keretek és lehetőségek közepett és egyre gazdagabb eszközökkel –egyre jobban hozzánőtt feladatához, míg végül a Szentlélek erejében világarányokban fogott annak megvalósításához.
Krisztus Fősége alá foglalni…
Legjelentősebb intézkedéseinek azokat tekintjük, amelyek a kegyelmi élet elmélyítését, minél szélesebb köröknek a Krisztus-Test kegyelmi vérkeringésébe való bekapcsolását célozták. A janzenizmus, jozefinizmus és liberalizmus nyomán elterjedt megmerevedés, elhidegülés és közöny szellemével szembeszállva 1905-ben a gyakori szentáldozást, 1910-ben pedig a gyermekek korai (7 év körüli) szentáldozását ajánlja, illetve írja elő. Ez az utóbbi intézkedése még a papság körében is erős ellenzésre talált. Mikor egy bíboros ezt szóvátette a pápa előtt, az tüzbe jött, s kezét szívére téve felkiáltott: „Azt a dekrétumot az Isten sugallta nekem!” Ez a két dekrétum, azután az eucharisztikus kongresszusok felkarolása, a negyven órás szentségimádások szorgalmazása, a Jézus Szíve-kultusz elmélyítése (ennek fiatal káplán kora óta lelkes apostola) mind előkészítői a most virágzó Eucharisztikus kultusznak.
A kegyelmi és hitélet elmélyítésének első feltétele a buzgó, apostoli lelkületű, szentéletű papság. X. Pius már püspöksége óta ennek szentelte legfőbb gondját. Pápaságának legmaradandóbb kezdeményezése e téren az egyházi törvénykönyv, a Codex munkálatainak megindítása, célja az egyházfegyelmi keretek pontos körülírása, elsősorban a papságra vonatkozólag. A Codexben rendszerbe foglalt intézkedések a papság neveltetését, képzését, lelkiéletét illetően jórészt X. Pius pápasága alatt jelennek meg, sőt egyesek már püspöki és érseki kormányzásában is szerepelnek. Mint püspök egy évig maga igazgatja szemináriumát, vizitációi során és zsinatokon sokat tesz a papság fegyelmének emelésére. Mint pápa az itáliai szemináriumok színvonalának emelése érdekében megszünteti a sok kis szemináriumot, egyházmegyéket egyesít, és központi szemináriumokat létesít színvonalas tanári karral.
Első körlevelében (E supremi apostolatus) is erősen hangsúlyozza, hogy a papnak önmagában kell előbb kialakítani Krisztust, ha másokban ki akarja alakítani. Aranymiséje alkalmából külön körlevelet szentel a papságnak (Haerent animo), amelyben az életszentséget köti papjai lelkére. „Ha a papból hiányzik a szentség, hiányzik minden!” Az általa boldoggá avatott arsi plébánost, Vianney Jánost állítja példaképül papsága elé. Az életszentség elérése azonban csak Isten kegyelmével lehetséges, ezt pedig csak az imádság, az elmélkedés, a lelkigyakorlatok és az Eucharisztiában dobogó isteni Szív kultusza szerzi meg – ezért ezeket ajánlja papjai figyelmébe. ,,A pap kötelessége meggyógyítani a föld gonoszait” – mondja más alkalommal – Egy szent pap szentté teszi a népet, és az a pap, aki nem szent, nemcsak haszontalan terhe, de egyenesen veszedelme a földnek!”
Amilyen gonddal őrködött papjai fölött mint püspök és érsek, ugyanarra kéri püspökeit első enciklikájában. „Szívünk mélyéből ajánljuk, őrizzétek őket égi tűzzel telt kebletekben… Gyújtsátok, lobbantsátok lángra őket, hogy soha más után ne vágyakozzanak, mint Istent dicsérni és a lelkeket menteni!”
Ezért szorgalmazta egyházmegyéiben papjainál a lelkigyakorlatok végzését, s ugyanezt teszi a pápai trónon is. Mindjárt pápasága elején az egész pápai udvar számára lelkigyakorlatot rendel el s ennek tartama alatt szünetelt minden kihallgatás és minden irodai munka. A papság nagy megreformálója névelődjének, V. Szent Piusnak mintájára bátran tehette ezt, mert amire papjait buzdította, arra maga mutatott legszebb példát. „Mindenkinek mindene akarok lenni – vallotta káplán korában a szentpáli programot –, hogy mindannyian Krisztusé legyetek!” (1Kor 9,22), Mint érsek pedig így mutatkozott be híveinek: ,,Én nem vagyok és nem leszek számotokra más, mint Isten embere, aki hirdetni fogom nektek az Ő nagyságát, hogy mindig jobban és jobban nőjetek az Ő szeretetében. És ha mint tékozló fiúk elhagytátok a jó Atyát, egyetlen célom Hozzá visszavezetni Benneteket!”
A papság mellett gondol a világi munkatársakra is. Első körlevelében hangsúlyozza, hogy a Krisztushoz való kapcsolás nagy munkájában a papság számítson a buzgó hívek segítségére, hiszen Isten mindenkit felelőssé tesz felebarátja lelkiüdvéért, s ezért a hívek kötelessége a lelkekért folyó harcban a püspökök vezetése alatt a papságnak segíteni. Fontosak ugyan a társulások, „de sokkal többet ér a lelkek megnyerése szempontjából a jó példa!” „Ha lesznek, akik akár a falvakban, akár a városokban Isten törvényei szerint élnek, s gyakran a szentségekhez járulnak”, akkor semmi sem hiányzik a kívánt cél eléréséhez, hogy tudniillik Krisztus legyen minden mindenekben. – Ki ne venné észre, hogy itt lényegében a ma oly sokat említett tanúságtételről van szó?
Papságnak és híveknek a természetfölötti világba való állandó bekapcsolására elsősorban a liturgia hivatott. A gyakori szentáldozás mellett épp a liturgia felkarolása X. Pius legnagyobb tette. Szállóigévé lett az a kívánsága, hegy „ne a misén imádkozzatok, hanem imádkozzátok a misét!” A megreformált papság kezébe megreformált breviáriumot adott: itt, és az ünnepek csökkentésénél elvi jelentőségű a Christo-centrikus gondolat: az Úr életének legfőbb eseményeit és az evangélium legfontosabb tanításait elénk állító vasárnapi miseszövegek, officiumok foglalják el a főhelyet, a szentekről megemlékezés történjék. Jelentős újítás volt a gregorián éneknek az őt megillető szerepébe való visszahelyezése és a profán zenének a liturgiából való kiszorítása. Érthető, hogy a természetfölötti gondolat iránt érzéketlen korban ez az intézkedés is mily felháborodással találkozott az úgynevezett művelt körök részéről, akik barbarizmussal vádolták érte a pápát.
A kegyelmi életet elmélyítő és az egyházfegyelmet építő intézkedések mellett harmadik legjelentősebb ténykedése következetes, elszánt harca a katolikus hit tisztaságának védelme érdekében. Már mint püspök erősen szorgalmazta papjainál, hogy buzgón készüljenek az Evangélium hirdetésére s a katekizmus magyarázatára. Püspök korában jutalmat tűzött ki alkalmas katekizmus-tanítási rendszer kidolgozására. Pápasága elején az „Acerbo nimis” kezdetű enciklikát adja ki az egyházi szónoklat, különösen pedig a hitoktatás érdekében, mert ebben látja a vallási tudatlanság leghatásosabb ellenszerét, már pedig ,,ha napjainkban – írja – sokan vesztik el hitüket, nem a tudomány előhaladását kell okolni érte, hanem a nagy hitbeli tudatlanságot!” Itália számára egységes katekizmus kiadását rendeli el. Maga pedig, a hajdani fáradhatatlan hitszónok, vatikáni fogságában, mint Róma felelős lelkipásztora vasárnapokon csoportonkint a város más és más körzetéből maga köré gyűjti a híveket a Vatjkán legnagyobb termében és katekézist tart nekik! Ilyen példamutatás után hagyta meg papjainak a vasárnapi kötelező egyórás katekézist.
A hit tisztaságának védelméhez tartozik pozitív irányban a legfőbb forrás, a Szentírás tudományos művelésére hívatott Institutum Biblicum felállítása és a biblikus tanulmányoknak a papság figyelmébe ajánlása. Negatív irányban ide soroljuk azoknak az erélyes intézkedéseknek egész sorozatát, amelyek a kor főbb tévedéseit a „modernizmus” gyűjtőneve alatt elítélték. X. Pius pápasága elején, Nagy Szent Gergely halálának centennáriuma alkalmával a „Jucunda sane” körlevélben a kor „legnagyobb tévelyéről” beszél, amelyből folynak a többiek, s ez nem más, mint „a természetfölötti rend tagadása, mely megrendíti a kereszténység alapjait, és letaszítja trónjáról Istent”. A modernizmus néven épp azt az irányzatot ítélte el a pápa, mely az e tövön fakadt modern bölcseleti tévelyeket, az agnoszticizmust, a relativizmust, pszichologizmust, historizmust stb. az egyházba is be akarta csempészni. A „Lamentabili” decretum és a „Pascendi” enciklika hatása nagy volt, nemcsak kívül, hanem az egyházon belül is. Erélyes vizsgálatok, majd a felszentelendőktől és egyházi javadalmakba lépőktől megkívánt úgynevezett anti-modernista eskü elrendelése kiiktatták ezt a papság soraiba beszűrődő irányzatot, amelynek néhány vezető tagja, mint a francia Loisy és az olasz Murri ki is vált az egyházból.
Egyházpolitikája
X. Pius elsősorban pap volt, és mindvégig az is maradt a pápai trónon. Ezzel természetszerűleg adódik, hogy távol volt lelkétől a politika és diplomácia világa, őt egyedül Krisztus érdekelte, akit a világnak akart adni. „Az én politikám ez!” – mondotta egy kihallgatás alkalmával a feszületre mutatva. Értetlen kritikákkal szemben, a politikában is nagyvonalú elődjével, XIII. Leóval való kedvezőtlen összehasonlítások ellenében elfogulatlan protestánsok is meglátták X. Pius igazi arcát: ,,Pap volt – írja Walter Köhler evangélikus teológus –, aki nem tekintett jobbra vagy balra, hanem az Ostyát magasra emelve igyekezett körülhordozni Üdvözítőjét a világon”. Justin Fèvre francia publicista szerint XIII. Leó a királyok, császárok, udvarok, kormányok és püspökök pápája volt, X. Pius azonban a teológia és kánonjog pápája, a kicsinyeké, a szegényeké, a plébánosoké. Ezeknek a megítéléseknek fényénél tehát nincs mit csodálkozni azon, ha X. Pius kormányzása egyházpolitikai szempontból sok keserves küzdelemmel járt.
Kétségtelen, hogy már trónralépésekor kedvezőtlen adottságokra talált, így Olaszországban és Franciaországban, viszont Portugáliában pápasága alatt éleződik ki a helyzet. Olaszországban a kormány jó szemmel nézte X. Piust, aki jó hazafi volt, és életét az erősen osztrákellenes Felső-Itáliában élte le, továbbá mint püspök és érsek a hatóságokkal jól tudott együttműködni, s az uralkodó felé is barátságos gesztust mutatott. Mint pápa nem ragaszkodott mereven a vatikáni állam elvételekor kimondott szigorú tilalomhoz, mely szerint hithű katolikus nem vehet részt a választásokon, s a béke érdekében megengedte, hogy esetenkint adott püspöki dispenzációval buzgó katolikusok képviselőknek fellépjenek; így 1909-ben már 34, 1913-ban pedig már 328 hithű katolikus képviselő jutott be a képviselőházba, s ezzel világosan kifejezte, hogy részt vesz az állam építésében. A „római kérdés” vonatkozásában pedig oly békülékenynek tudták a pápát, hogy egyesek szerint már akkor is létrejöhetett volna a kibékülés, ha állami részről megfelelő tényezők intézték volna az ügyeket. Érthető ez X. Pius természetfölötti beállítottságából, amely ösztönszerűleg meglátta, hogy nem világi és külső hatalmi, hanem lelki eszközökkel lehet az Isten Országát építeni, s éppen csak az a minimális anyagi létalap kell, amely az életműködést biztosítja. Az ő ajkára még jobban ráillenék, mint XI. Piuséra, amit a megegyezés után mondott azoknak, akik kicsinyelték a „Vatikánváros” területét. „Csak annyi test, hogy a lélek élhessen – egy kis darabkája a világnak, annak a szabadságnak jelképéül, amelyre az Egyháznak vallási küldetése folytán feltétlenül szüksége van”.
A függetlenség e védelmének jelentős mozzanata volt, hogy a pápaválasztással kapcsolatban egyszer s mindenkorra megakadályozta a vétó megismétlődését, amennyiben kiközösítés terhe alatt megtiltott bárminemű beavatkozást a pápaválasztásba.
Sok keserűséget okozott a pápának a francia helyzet. XIII. Leó nagy megértéssel figyelte az új fejlődést, s ismételten figyelmeztette a francia királyhű katolikusokat, hogy az Egyház nem kötheti magát kormányformákhoz. A legújabb egyháztörténetírás megállapítja, hogy a konzervatív francia tömegek hibáztak azzal, hogy nem szívlelték meg a pápa utasításait, s ezzel megkönnyítették az ellenséges indulatú kormány helyzetét. Bár X. Pius ismételten hangoztatta, hogy naponta imádkozik ,,az Egyház legidősebb leányáért”, nem mehetett bele önkéntes jogfeladásba. Nehezen dönthető el, hogy bizonyos barátságos gesztusok mutatása, vagy legalábbis a merevebb magatartás mellőzése változtatott volna-e lényegesen a helyzeten. X. Pius maga így szólt minderről: „Nem tehettünk másként a nélkül, hogy lábbal ne tapostuk volna lelkiismeretünket, meg nem szegtük volna eskünket, amelyet tettünk, amikor elfoglaltuk Szent Péter székét… Félelem nélkül várjuk a történelem verdiktjét. Azt fogja rólunk megállapítani, hogy szemünket szüntelenül Isten magasabb jogaira függesztve, amelyeket megvédeni kötelességünk, nem akartuk a világi hatalmat megalázni, de még csak lándzsát törni sem valamely kormányforma mellett, hanem meg akartuk oltalmazni Urunk és Mesterünk érinthetetlen müvét”.
Egész egyházpolitikájára illenek e szavak. Részünkről osztjuk azok felfogását, akik azt tartják, hogy X. Piusnak intuitív látása volt a természetfölötti értékek világában, s ez késztette arra a sokszor hősies állásfoglalásra, hogy lemondjon magasabb értékekért anyagi, ideiglenes javakról és előnyökről. És épp ezzel a természetfölötti beállítottságával utat mutat papoknak és hívőknek egyaránt, hogy amikor az egyház természetes erőforrásai megcsappannak, annál erősebben aknázzák ki a kegyelmi energiaforrásokat és még hatékonyabban építsenek a természetfölötti alapra. (Bierbaum)
Életszentsége
X. Pius kora gyermekkorától kitűnt buzgóságával, imádságos lelkületével. Áhítata csak fokozódott a szemináriumi évek alatt, majd mikor mint pap az Úr bizalmasa lett. Napi szentmiséje előtt soha el nem mulasztotta félórás meditációját. Plébános korától mindaddig, amíg pápa lett, házanépét maga köré gyűjtve közösen mondotta velük naponta az egész rózsafűzért. Mint pápa maga végezte ezt, a Vatikán termeiben vagy kertjében sétálgatva. Esténkint nagy áhítattal merült el az Eucharisztia látogatásakor annak imádásába. Természetes, hogy az Oltáriszentség imádásában lángolt fel legjobban buzgósága. Áldozás után, szentmiséi alatt épp úgy, mint betegsége során, amikor naponta áldozott, arca átszellemülten sugárzott. Az egyik irgalmas testvér, aki utolsó betegsége alatt ápolta, feljegyezte, hogy angyalibb látványt nem látott, mint a pápa átszellemült arcát, amellyel az Oltáriszentséget fogadta; utána negyedórás magábamerüléssel élvezte lelke egyesülését isteni Megváltójával. Amikor egy ízben a lapok arról írtak, hogy a pápa állapota válságosra fordult, s éjjel vette magához a Szentséget, kérte udvari papját, cáfolja meg ezt az álhírt, s tudassa az érdeklődőkkel, hogy a pápa nem szorul éjjeli áldoztatásra, mert minden reggel áldozik, és papjait is erre buzdítja betegségük esetén, ha misézni nem tudnak.
Programadó körlevelében (E supremi apostolatus) Szent Pállal arra kéri a püspököket, hogy ne nyugodjanak, míg önmagukban és papjaikban „ki nem alakul Krisztus” (Gal 4,19), s erre maga nyújtott példát. Krisztust utánzó életének, híven az Apostol intéséhez (Fil 2,8), legfőbb igyekezete arra irányult, hogy az önmagát megalázó, kereszthalálig engedelmes Jézust mintázza. Káplán korában alázatosan bemutatta javítás, bírálás céljából minden beszédét plébánosának, s ugyanígy nyújtotta át mint pápa is aranymiséje alkalmával írt körlevelét javítás végett államtitkárának. Ötvenéves elmúlt már, mikor így panaszkodik barátjának: „Közel vagyunk az «adj számot» szörnyű órájához, s mégis oly távol azoktól a lelki kincsektől, amelyek irgalmassá teszik az igaz Bírót. Hidd el, sokszor napokig gyötör ennek tudata!” Mint kanonok és szemináriumi elüljáró azzal köszönti kispapjait, ne tekintsék tudósnak, hanem egyszerű falusi plébánosnak (az előző évben még plébános volt). Amikor XIII. Leó pápa püspökké nevezte ki, könyörgő levelet intéz hozzá, s kéri, vonja vissza kinevezését. Amikor azonban a Szentatya megparancsolta, hogy fogadja el a kinevezést, magától értődő egyszerűséggel cserélte fel – mint mondotta –a könnyebb kanonokit a súlyosabb püspöki kereszttel. Alázatos egyszerűségére jellemző, hogy nem igen hordta a püspöki jelvényeket. Egyik látogatója nehezményezte ezt, mire a püspök előkotorta az asztalát elborító könyvek és iratok alól pileolusát, mellkeresztjét, mutatva, hogy azért megvannak…
Sarto jól tudta, hogy a Krisztus-követés legnagyobb akadálya a gazdagság – éppen ezért élete igénytelenségben, szegénységben telt akkor is, amikor püspök és érsek lett. Ez szorosan összefügg szociális szeretetével: hiszen minden fölösleges pénzét a szegényeknek adta. Mint plébánost így jellemzi. Facchinetti: „Ahogy jött a pénz, amúgy melegében szétszórta akár egyháza szükségleteire, akár szegényei istápolására. Nagylelkűsége szinte közszájon forgott. A pénz ellenségének mondották… hogy adhasson, jót tehessen, még adósságokba is keveredett”. Mint püspök is igen egyszerűen élt. Szobája a legszerényebb volt a püspöki palotában: egyszerű ágy, rozoga ruhaszekrény és két kemény, kopott szék. Étkezéséről ezt jegyezték fel: „Msgr. Sarto reggelire soha mást nem evett, mint egy csésze feketekávét egy darabka kenyérrel vagy süteménnyel. Tizenegy óra tájt lement a konyhába, s egy korty fehér bort ivott. Ezután tovább dolgozott két óráig. Ebéd: leves, egy szelet hús körítéssel, egy darabka sajt és gyümölcs. Vacsora: alig valami, hasonlófélékből.” Plébániák látogatásakor pedig csak a legegyszerűbb étkezést engedte, és soha semmiféle különlegességet nem fogadott el, ezzel akart jó példát mutatni. Amikor pápa lett, legszívesebben elbocsátotta volna a nagy személyzetet. „Mekkora néptömeg ez itt, egyért… Ennyi ember kell ahhoz, hogy megértsék, ha azt mondom: elég lesz ebédre két tojás?!” –kérdezte. De meghagyta őket, nem akarta elvenni a kenyerüket. Ám azt nem engedte, hogy a vatikáni kertben lovas gárdisták kísérjék. Egyszerűségére jellemző az is, hogy nem tűrte a Szent Péter templomban s a Capella Sistinában a hangos, tapsos ünneplést és éljenzést. Mint pápa is mindvégig a nép egyszerű fiának vallotta magát.
Jellemző végrendelete, amely így szól: „Szegényen születtem, szegényen éltem, és teljes szegénységben halok meg.” Testvéreire nem tud mit hagyni, kéri a Szentszéket, gondoskodjék nővéreiről halálukig. Holttestének bebalzsamoztatását megtiltotta. Síremléke a legegyszerűbb – s mégis, az Apostolfejedelmeké után az övé a leglátogatottabb.
Az alázat és igénytelen egyszerűség mellett legszembeszökőbb erénye szívjósága, jótékony felebaráti szeretete. Már szegény káplán, korában rendszeresen segélyezte, édesanyja rovására is, a szegényeket. Mikor plébánosa erre figyelmeztette, azzal felelt, hogy azok a nyomorultak jobban rászorulnak, anyjáról majd csak gondoskodik a jó Isten! A tanításért kapott értéktárgyakat (ezüst evőeszközkészlet, zsebóra) elzálogosította, s a kapott pénzt a szegényeknek adta. Mint velencei pátriárka a város szegényei felsegélyezésére kölcsönt vett fel kamatra. Irgalmas szeretete természetesen ellenfeleire is kiterjedt. Mantovai püspöksége idejéu történt, hogy egy kereskedő igen gyalázkodó röpiratot adott ki ellene… Telt az idő, a kereskedő csődbe jutott s már öngyilkosságra gondolt. A nagylelkű püspök, aki eleve imádkozni kezdett szerencsétlen rágalmazójáért, most titokban pénzt küld a kereskedő feleségének. A titokról csak pápasága idején hullott le a lepel.
Szívjóságára jellemző, hogyan bánt személyzetével. Mint plébános ismételten harangozott sekrestyése helyett. Mint kanonok időnkint, prédikációi előtt, kora hajnalban felkelttette magát a harangozóval. Ha véletlenül előbb felébredt és dolgozni kezdett, szerető figyelmességből a harangozó közeledtére eloltotta a lámpát, hadd legyen meg az öröme, hogy nem fáradt hiába.
Mikor pápasága idején Szicíliában földrengés volt, ő állott a segélyakció élére, s a világ minden tájáról közel hétmillió lírát juttatott a földrengés sújtotta vidéknek. Különvonaton hozatták fel Rómába a hontalanok százait, s a pápa ötszáznál több gyermek ellátását vállalta. Assisi Szent Ferenc nagy tisztelőjeként a szociális érzék terjesztésében sokat várt Szent Ferenc harmadrendjétől, s azt melegen pártfogolta is. Főleg ezért tartotta fenn magának a rend protektori méltóságát. Valóban ferences lelkület jellemezte őt, az evangéliumi derű sugárzása. „Testvéreim! hogy elbűvöljön és lenyűgözzön a jó, derűs és vidám kedélyűnek kell lennünk” – mondta és erre is mutatott példát.
Ez a szent főpap nemcsak életével, hanem halálával is tanít. Békés evangéliumi lelkülete irtózott a háborútól – ugyanakkor látta a feltartóztathatatlan katasztrófa közeledtét. Mikor megtörténik a szarajevói merénylet, szinte búskomorrá lesz. Imádkozik – és a fogadások beszéd nélkül folynak le, a zarándokokat néma áldásban részesíti. Hányszor mondta, hogy szívesen feláldozná életét, hogy a háborút megakadályozza. Most reánehezedik tehetetlenségének nyomasztó tudata. Ez sietteti halálát, amelyet tüdőgyulladás okozott 1914. augusztus 20-án.
Halála pillanatától általánossá vált a felfogás, amit sokan már életében hangoztattak: X. Pius pápa szent volt és Isten megadja majd azt a kegyelmet, hogy oltárainkon tisztelhetjük. Közbenjárására számos imameghallgatás történt, sírján nem hervad el a virág és nem alszik ki a gyertyák fénye halála óta. De maradandóbb virág az, ami az általa megindított kezdeményezésekből virult ki, és ragyogóbb fény, ami fogékony papi és hívőszívekben gyulladt ki s egyre fejlődik, terjed évtizedek óta. A liturgikus élet, a gyakori szentáldozások az isteni élet tüzével tették meleggé életünket a Titokzatos Krisztusban. Fogékony szívekbe hathatott már XI. Piusnak apostolokat munkába szólító ,,nagy mozgósítása” és egyre szélesebben épülhet ki XII. Pius pápa nagyszabású apostoli programja. Mindez X. Pius kezdeményezését építi tovább. De ma, túl intézkedéseken és történelmi kereteken, X. Pius boldoggáavatásában a Gondviselés figyelmeztetését halljuk: minden apostolság csak az életszentség talaján fakadhat, mert csak aki teljesen Krisztusé, vezetheti Hozzá a lelkeket, foglalhat mindent Fősége alá.