Török Jenő piarista élete és műve
[pótlások szögletes zárójelben Koltai Andrástól]
Ez az életrajz a Váci Piarista Gimnázium évkönyve a 2008/2009 tanévről című kiadványban jelent meg az 50–83. oldalon.
I. A bölcsőtől a börtönig
A gyermekkor
Török Jenő 1908. április 23-án Budapesten született, mint Török Emil családjának negyedik gyermeke. A jómódú, művelt család gondos figyelmet fordított a gyermekek szellemi neveltetésére. A melegszívű édesanyán kívül a már családtagnak számító német nevelőnő, Amanda is nagy szeretettel foglalkozott velük. Ugyancsak ő tartotta májusban a Bazilikában a kisgyermeket a keresztvíz alá. Az édesapa, mint idős korában megírt emlékirataiból és a MÁV évkönyveiből is kitűnik, mérnök-asszisztens, majd 1910-ben önállósítva magát magán-mérnök volt. A MÁV-tól koncessziót kapott az Orosháza-Szentes-Csongrád vonalra. Gyakran járt külföldre, és így ott széleskörű ismeretségre és kapcsolatokra tett szert. A nagyszülők iránti szeretet, tisztelet, és a szép otthoni környezet jótékonyan befolyásolták a gyermekek fejlődését. Az első világháború előtti külföldi nyaralások szélesítették látókörüket. Így a gyermekek már otthonról hozták magukkal a szép iránti szeretetet, a nyelvtudást és az általános érdeklődést.
A legfiatalabb gyermek az elemi iskola első három osztályát magánúton, a negyedik osztályt pedig a Deák téri evangélikus magán elemi iskolában végezte. Itt készítette elő Károlyi főtisztelendő úr 1917 májusában az első szentáldozásra. A négy elemi elvégzése után az alig kilenc éves kisfiút a keresztmama tanácsára a piaristák Váci utcai gimnáziumába iratták. A családi otthon után ez az iskola vetette meg alapját európai műveltségének és annak, hogy megtanult tanulni.
Diákévek
Diákéveiről, papi hivatásának kibontakozásáról 1982-ben a Vigliának így számolt be: „A Gondviselés különös kegyelme, hogy olyan osztályba járhattam, amely kiváló tanárokkal dicsekedhetett. Kisparti János volt az osztályfőnököm – a későbbi igazgató, majd főigazgató – egyúttal filozófus-esztéta, latin-magyar-filozófia tanárom, aki Kölcseyt, Vörösmartyt, Széchenyit szerettette meg velem. Balanyi György a történelem szeretetére és – önképzőköri pályázatokkal – kezdő művelésére serkentett, Zimányi Gyula a »lángajkú prédikátor« a férfias vallásosság kemény, de melegszívű papi egyéniségeként hódított meg az Egyháznak – és a cserkészparancsnokom Sík Sándor…”
A cserkészévek alakították a fiatal Török Jenő jellemét. Sík Sándor cserkészeit igazi lovagiasságra és becsületességre nevelte. A közvetlenség, a gyermek egyéniségének megbecsülése és a felelősségtudatra ébresztés volt pedagógiájának jellemzője. A cserkészmozgalom új diáktípust alakított ki, az „emberebb ember, magyarabb magyar” szellemében. Mint kis elsős kapta kézbe a Sík-Schütz imakönyvet. Ebből tanulta meg az Egyház nagy imádkozóinak anyanyelvét Szent Ágostontól Prohászkáig, és hozzáédesedett a zsoltárokhoz és himnuszokhoz Sík Sándor művészi fordításában. Ebből tanulta meg szent komolysággal vívni a „lelki szabadságharcot” a „Keresztény jellem” című rész Foerster-i pedagógiával megírt fejezetein elmélkedve.
„Még azok közé a szerencsések közé tartozhattam – vallja 1963-ban Sík Sándorról írt tanulmányában – akik tőle hallották a »törvénymagyarázatot«, kirándulásokon, tábortűznél, reggeli-esti imánál, sugárkörében élhettem éveken át. Diákkorom legszebb napjait köszönhetem a cserkészetnek. – Majd így folytatta: A cserkészet egyszerre adott humánumot és divinumot, emberi, vallásos, nemzeti szellemet. A különszándék és a napi cserkész-jótett, egymás megbecsülésére és segítésére nevelte az akkor még liberális, hitközönyös apák gyermekeit.” – „Egy cserkész hajókirándulás alkalmával érdeklődtem először, 16 évesen, a papi hivatás után” – mondta egy alkalommal.
Így nem lehet csodálni, hogy érettségi után ezt írta a naplójába: „Ettől az iskolától elszakadni nem tudok.” De három év kellett a szerzetespapi hivatástudat beéréséig. Közben apja óhajára beiratkozott az egyetem jogi karára, és három év jogot végzett.
Az első világháború utáni gazdaságilag súlyos évek a jómódú családot is érintették, ezért tanulmányai mellett az Elektromos Műveknél irodai munkát is végzett. Bár kedvence továbbra is a könyv maradt, volt azért ideje a szórakozásra is. Részt vett kora diákéletében: tagja volt a katolikus egyetemi mozgalomnak, az Emericánának. Részt vett az összejöveteleken, diáktársai szerették, könnyedén táncolt, igen jó társalgó lévén rendszerint a társaság központja volt. Belső beállítottságának komolyságát az mutatja, hogy első keresményéből a Szentírást és Schütz Antal *Dogmatiká*ját vásárolta meg.
A hivatás
„[Hivatásom mellett] a végső döntés Prohászka Ottokár szószéke alatt történt, amikor utolsó szavait hozzánk, egyetemistákhoz intézte: »Kedves fiatal barátaim: nincs más kódex, csak az Evangélium!« Majd így folytatódik a Vigiliának adott beszámoló: „1928 augusztus végén beléptem a piaristákhoz.”
Ezt megelőzőleg döntése mellett jogászi alapossággal és gondolatmenettel írásban érvelt, kérve kevésbé vallásos édesapjának hozzájárulását. Belépése után Vácra került a noviciátusba. Mivel nyáron súlyos középfülgyulladáson esett át, édesanyja hamarosan aggódó levelet írt neki. Válaszában nemcsak egészségi állapotáról nyugtatta meg az otthoniakat, hanem részletesen beszámolt megváltozott körülményeiről is. A békés noviciátusban második otthonára talált. Különösen a mélyebb lelkiség, a napi szentáldozás volt nagy hatással rá.
A Kalazantinum
Kalazantinumi éveiről így beszélt a Vigiliának: „A boldog, békés váci noviciátus után, ahol már a teológiai tanulmányok is megkezdődtek,” – az első fogadalom letételével – „a rend Vácról budapesti hittudományi főiskolájába, a Kalazantinumba küldött. Eredetileg teológus akartam lenni, de az erre kijelölt évi egyetlen helyet egy nálam idősebb foglalta el, így Balanyi atya tanácsára – aki egyháztörténészként a tudományoknak akart elkötelezni – a történelem-latin szakot választottam. Közben, ezzel párhuzamosan a rend teológiai főiskoláján komolyan vettem a teológiai stúdiumot is. Igazgatóm egykori hittanárom, Zimányi Gyula, a tanáraim közül Schütz Antalt, Tomek Vincét – későbbi generálisunkat –, Hantó Gyulát – Pius Parsch fordítóját és lelkes liturgikust – említem meg, akik mind a megújhodott piarista szellemiséget, az egyszerre papi és tanári típust képviselték.
A Kalazantinum szellemi élete párját ritkította: a párhuzamos egyetemi és főiskolai tanulmányok mellett havonta számot kellett adnunk magánolvasmányainkról, nyelveket tanultunk, önképzőköröket alakítottunk, és nyitott szemmel kísértük a magyar katolikus szellemi életet: örülhettünk a Vigilia és a Korunk Szava megindulásának, s mindkét lap lelkes terjesztőivé váltunk. Igen tetszett a folyóiratok modernsége: a Vigilia francia orientációja, a Korunk Szavának merész hangja a polgári világban (amint pl. Herczeg Ferencet bírálta) eleinte meglepte, de azután meghódította a fiatalságot.
A Pázmány Péter egyetem bölcsészeti karán neves professzorok hallgatója voltam: Pauler Ákosé, Horváth Jánosé, történelemből a szellemtörténeti módszer mestereié: Mályusz Eleméré és Szekfű Gyuláé, akiknél intenzív szemináriumi munkát is végezhettem. Végül Szekfűtől egyháztörténeti témát kaptam disszertációnak. Ebből kilenc év munkája nyomán vaskos könyv kerekedett: A katolikus autonomiamozgalom története 1848-1870 (Budapest, 1941, 360 oldal). Munkám során felmérhettem a francia liberális katolikusok, Montalambert, Lacordaire, Lamennais hatását hazánkban, főleg Eötvös József és egyes sajtóorgánumok tevékenységén keresztül. Bepillantást nyerhettem az I. Vatikáni Zsinat tárgyalásaiba és itthoni fogadtatásába.”
A szedés a Stephaneum nyomdában csaknem egy évig tartott. Ez alatt az idő alatt került kapcsolatba szerzője a könyvelőállítással. Szekfű professzor magántanári értekezésnek fogadta el a disszertációt, és római tanulmányi útra jelölte ki az aspiránst, de erre a kiküldetésre a háború miatt már nem került sor.
De 1934. június 17-én sor került Török tanár úr pappá szentelésére a piaristák budapesti kápolnájában, és ez év szeptemberében megkezdhette tanári működését.
Török Jenő primíciai beszéde
(Elmondta 1934. június 29-én, Péter és Pál apostolok ünnepén)
Kedves Testvéreim!
A primicia túláradóan boldog hangulata, a megilletődöttség s megindultság érzelmei nehezen engedik megszólalni az ajkakat, inkább a magány s csend, a hallgatag befelé való öröm világa felé vonzzák az embert. Nehezemre esik a szó, de hallom az apostoli szót: vae mihi… (jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot) – a hasadó hajnal napja mégse lásson némán!
S ha szólni, dalolnom kell ma, akkor csak hálaének lehet az én dalom. Együtt mondom én is a boldog elragadtatásában éneklő Szent Szűzzel: „Magnificat anima mea Dominum … quia fecit mihi magna, qui potens est.”
Nagy dolgot cselekedett velem a hatalmas Isten. Megadta az egyetlent, a legnagyobbat, amit kértem – megengedte, hogy papja lehessek. Bevezetett kilenc éve még csak fel sem ismert, s még hét évvel ezelőtt is a leküzdhetetleneknek látszó akadályok, a kétes jövő ködébe vesző célhoz, az előkészület és Isten-közelség szép hat évének biztató céljához. Eljutottam életen Hármashatár hegyének legmagasabb, legfölségesebb csúcsára, az Isten-közelbe juttató beöltözés, az istenszolgálatra örökre lekötelező fogadalom után az áldozópapság királyi magaslatára, melynek igazi távlatai csak a mai napon, a legfontosabb papi ténykedés, az áldozatbemutatás gyakorlásának első napján nyíltak meg előttem. Királyi papság… Eszembe jutnak a Prohászka meditációban gyakran hallott szavak, melyekkel a Svéd Krisztina elutasította a királyi koronát: non mi bisogna, e non mi basta – nincs szükségem rá, s nem is érem be vele. Én ezt most megfordítom: királyi papságot jelképező koronára mondom: csak erre volt szükségem, csak erre vágytam, de ezzel be is érem, többet-nagyobbat az életben nem kívánok magamnak!… Amikor e csúcsról hála telt szívvel visszapillantok, köszönetem Isten után azokhoz száll, akik az Ő kegyelmének eszközei voltak, akiknek köszönhetem, hogy ez a nap reám virradt, és így virradt reám. Legelsősorban köszönöm ezt fiúi szívem egész melegével Főtisztelendő Igazgató úrnak, aki ma az Úr oltárához vezetett, aki befejezte ma, amit elkezdett, aki ma látta a gyümölcsét annak a magnak, amit vetett: beteljesedését annak a hivatásnak, melynek öntudatlanul is legerősebb keltegetője volt szavával, élete példájával. Nem hívott ide, nem biztatott – én ezt akkor néha kegyetlenségnek gondoltam, de most már tudom, hogy bölcsesség volt: ennek köszönhetem, hogy soha egy pillanatig sem kételkedtem a felismert hivatásban azóta. Kérem, továbbra se vonja meg tőlem szeretetének napját, s ha megérte az elvetett mag gyümölccsé érlelődését, ápolja ezt továbbra is féltő gonddal, szeretettel.
Köszönetem ezután azoké, kiknek a közelebbi és távolabbi előkészítést köszönhetem, akik úgy neveltek és irányítottak, hogy ide eljuthattam. Tehát elsősorban összes elöljáróimé és vezetőimé a beöltözés napjától a mai napig. Köszönöm lelkiatyámnak a kispapságom öt éve alatt kapott lelki vezetést és irányítást (Schütz Antal), köszönöm Prefektus úrnak a közelebbi, de különösen a távolabbi előkészítést, amely a liturgia iránti szeretetet és fogékonyságot ébresztette bennem.
Azután köszönetet kell mondanom azoknak, akik most növendékévem végén, nemzetnevelői pályám küszöbén a nevelői tanári pályára előkészítettek. Keveseknek megadott, ritka szerencse az, hogy ugyanazok vezetik meginduló tanári pályáján az embert, akik az iskolában is tanárai voltak. Nagy hálával köszöntöm nyolc éven keresztül volt osztályfőnökömet, – s most tanárképzős igazgatómat –, aki a komoly munkára, kötelességteljesítésre, s a közért való önzetlen, tevékeny munkálkodásra megtanított, köszöntöm az újmisés tanítvány, az ezüstmisés mestert (Kisparti János). Nem kisebb szeretettel és hálával köszöntöm Asszisztens urat (Balanyi György), akinek hat évig ültem katedrája előtt, s most egy évig mellette, kinek mindég oly utolérhetetlen készséggel nyitva volt mindig az ajtaja is, szíve is tanácsra, útbaigazításra, s aki elindított történelemtanári pályámon.
S ha diákéveimre is visszanéztem, még hátrább kell pillantanom, köszönteni Azokat, kiknek életemet köszönhetem. Édesszüleimet, kik közül csak Édesapám lehet itt. Fiúi hálával köszönöm Nekik, hogy ha ugyan nehezen adtak is ide, de azután nem sajnálták; köszöntöm jó Keresztanyámat, aki felnevelt, és akinek köszönhetem, hogy piarista diák lettem.
Köszöntöm végül a mai szép nap közvetlen jótevőit: a házfőnök urat a külső segítségért, Kozáky tanár urat szép orgona játékáért. S végül, de nem utolsósorban testvéri szívem egész melegével felétek fordulok Kedves Testvéreim, köszönöm éneketeket, asszisztenciátokat, áldozatos segítségeteket, hogy még vakációtokból is áldoztatok reám. Különösen köszönöm közöttetek azoknak gyengéd figyelmét, szeretetét, akiknek jóvoltából ma nemcsak az áldozatbemutató, hanem a gyóntató atya is megindult útján…
A mai nap emlékével elválaszthatatlanul egybeforrva éltek lelkemben, s valahányszor e napra gondolok majd, hálát adva miséimben Rólatok is megemlékezem. Rólatok és mindazokról, kik ma s az előkészület szép hat éve alatt körülvettetek, mindarról, amit ezalatt hallottam s láttam, el nem felejtkezem, s a zsoltárossal mondom: Detur oblivioni dextera mea si non meminero tui Ierusalem. Száradjon el a kezem, ha elfelejtkezem Rólad Jeruzsálem!
A pap-tanár
Primiciájára igen bensőséges lelkülettel készült. Ezt tanúsítja az akkor szerkesztett Primiciád című, újmisés papoknak szánt füzet és az a szentkép, amelyen édesanyja megáldását szövegezte meg. Továbbá az elsőmisés képeire nyomtatott és jelszavául is választott idézet: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait” (1Kor 4,1). Az első szentmisét június 29-én mutatta be, ugyancsak a budapesti piarista kápolnában.
Szeptemberben titkos vágya teljesült. Vácott kezdhetett el tanítani. De vallomását hadd folytathassa maga.
„Nagyon megszerettem a várost noviciátusom folyamán. Közel is maradtam szüleimhez, Pesthez, a Széchényi Könyvtárhoz és a Nemzeti Színházhoz” (ahová már diákkorában bérlete volt). „Másik óhajom is teljesült, ami korábban nagy ritkaság volt: elsőtől a nyolcadik osztályig végig vihettem első osztályomat. Ezt tekinthettem családomnak. Tudat alatt egykori feledhetetlen osztályfőnökömet másoltam, és így sikerült az intézet híres szigorát igazságossággal és diákjaim szeretetével, kedves közösségi élményekkel ellensúlyozni.”
Egy volt diákja így emlékezik meg róla: „A harmadikban kerültem az osztályába, az egykori II.a-ból. Mi »újak« mindjárt egy nagy családban éreztük magunkat, amelynek atyja Török tanár úr volt. Latin és történelem órái épp olyan emlékezetesek maradtak számunkra, mint osztályfőnöki órái. Nála éreztük, hogy az élet számára tanulunk. Az egykor szokásos klasszikus memoriterek mellett megtanultuk a Pater noster-t, Ave Maria-t és a Veni Sancte-t is. Nemcsak Cicerót, Liviust és Tacitust olvastunk, hanem a latin szentatyákat is. Név- illetve születésnapokon »jogunk« volt nem felelni, és az osztály-mérkőzéseken ott volt ő is a drukkolók között.” Osztálya fele jelesen érettségizett, jóllehet szigoráról híres elnököt kaptak. Az osztály hű maradt hozzá, vele ünnepelte 1982 nyarán a 40 éves érettségi találkozót. „Ennyi év után ő az egyetlen, aki tudja az osztály diákjairól: ki hol van, mit csinál, hány gyereke van, az egyetlen, aki kiismeri magát, aki tudja, ki hogyan él. És ilyen volt már 40 évvel ezelőtt is: az osztály atyja, barátja és testvére.”
Mint tanár kezdettől a tanári, majd a rendi könyvtár őre volt, sőt egy ideig a váci városi Népművelési Könyvtáré is.
Visszatérve saját vallomásaira, azt mondta a Vigiliának: „Részt vettem a város szellemi életében, előadások és lelkigyakorlatok rendezésével. Rendszeresen kisegítettem a pasztorációban.” (Hat nyáron Agárdon volt helyettes lelkipásztor.) „Utolsó [váci] évemben az akkor megindult falusi tehetségmentési akció keretében a fiatalok számára alapított konviktus vezetője lettem – de ez már a németek bevonulását követő csonka tanév volt. Tíz év után mondtam búcsút ennek a kedves városnak, és most, ha kiejtem ezt a szót, hogy »hazamegyek«, önkéntelenül is Vácra gondolok. Tulajdonképpen innen indult a papi pályám, ide is szeretnék végleg visszatérni, ha üt majd az óra…”
Az ostrom
Vácról 1944 nyarán Nagykárolyba helyezték, de a románok bejövetele előtt visszavezényelték, és Budapest ostromát az ottani rendházban élte át.
Az ostrom alatt Marczell Mihály érseki provikárius rendelkezésére egy-egy rendház vagy népesebb papi közösség kebeléből kis pasztorációs csoportok alakultak. A tagok eleinte kettesével, majd egyedül járták az óvóhelyeket. Délelőtt a délutáni szentmisére alkalmas házakat kutatták fel, ebéd után pedig korán elkezdték a gyóntatást. Ezt követte a szentmise asztalon, pohárból. Egész közel a pap köré zsúfoltan a hívek, a betegek az ágyban. Közben ismételten bombatámadás volt. Néha romok és holttestek között vitt az út kapualjtól kapualjig meglapulva. Török tanár úr Sík Sándor mellé kérte a beosztását, – aki mellett már mint teológus is titkárkodott – hogy tanuljon tőle ennek az újszerű pasztorációnak a kezdetén. Tanítórendi papoknak, akik megszokták, hogy jó előre tanári pontossággal felkészüljenek a szentbeszédre, szinte forradalmi újság volt ez a lényegre szorítkozó „rohampasztoráció”. Testvéri szívvel egyszerűen a lényegeset, a vigasztalót mondani, lelki elsősegélyt nyújtani.
Nem kétséges, hogy ennek a pasztorációs életnek nem egy megrendítő élménye, az első találkozás távolállókkal, nem gyakorló hívekkel, akik a halálveszélyben tértek vissza Istenhez, és a lehetőség, hogy szabad folyást engedhettek az isteni Irgalomnak – hiszen a halálveszélyre való tekintettel szinte korlátlan felhatalmazásaik voltak – a szentségek kiszolgáltatóira is nagy hatással volt.
Török tanár úr, miután a bombázások alatt meghalt 82 éves édesapját ideiglenesen a Lehel téri templom előkertjében, majd a bombázások után a Kerepesi temetőben eltemette, 1945. március közepén már Debrecenben lakott, az olajos pergamen ablakú rendházban. Az iskolában új módszerekkel, az ifjúsági önkormányzattal ismerkedtek a tanárok. Mivel Török tanár úr testvérei már a húszas évek óta külföldön éltek, őrá még egy új feladat nehezedett: egyedül maradt édesanyja és Amanda ellátása ezekben a nehéz hónapokban. Hogy ezt megtehesse, Debrecenben bérelt számukra egy időre lakást.
Debrecen
A debreceni évek döntő fontosságúak voltak Török tanár úr életében. Saját vallomása szerint, akkor élte át élete második megtérését. A tanárból apostol, dr. Török Jenőből Török atya lett. „Azok közé a piaristák közé tartozott, akik egy átutazó horvát jezsuita páter indítására, közvetlenül a II. világháború után Debrecenben kis közösségeket kezdtek szervezni olyan fiatalokkal, akik maguk is képesek ilyen csoportok vezetésére.” – írja róla egy volt debreceni tanítványa. Ekkor döbbentek rá ezek az atyák, hogy az iskolák államosítása menthetetlenül, hamarosan bekövetkezik, és utána az ifjúsággal már nem tarthatnak kapcsolatot. Tehát, amíg lehet, addig kell kiépíteni azt a világnézetben keresztény, hitében erős, apostoli munkára bátor gárdát, akik kevés papi kapcsolat és segítség idején is meg tudják erősíteni testvéreiket a hitben, át tudják adni meggyőződésüket környezetüknek, gyermekeiknek, majd unokáiknak.
[Ő maga ezen új típusú lelkipásztorkodás kezdeteire így emlékezett vissza: „Még lőtték Budapestet, amikor egy pasztorációs utamon Szekfű [Gyula] professzorral találkozva, felejthetetlenül izgatott, s szinte prófétikus hangon megjövendölte a régi egyházi intézmények összeomlását, és disszertációmra (Montalambert–Eötvös-vonatkozások) hivatkozva lelkemre kötötte, hogy tanulmányozzam a francia-belga katolicizmust, mert 40 éves tapasztalatuk van az Egyház és állam különválasztásában. Ekkor kezdtem [Sík] Vilma néni segítségével tanulmányozni a Mission de France munkáját, Suchardot stb. Ezt képviseltük Bánáss [László debreceni plébánossal, majd 1946-tól veszprémi] püspökkel, ezt helyeselte akkor – ifjúsági világi apostolképző munkákban – [Tomek Vince, 1946-tól provinciális, majd 1947-től] generális atya is. Ezt tartottam Bulányival szemben is, akinek ez kevés volt, azokkal szemben is, akik szemében sok volt, és azokkal szemben is, akik ezért lecsuktak. (Tomek Vincének, 1968. júl. 20.) K.A.]
A második megtérés lényege az az „igen” volt, amelyet erre a meglátásra válaszul a Szentlélek Úristen kegyelme sok papi lélekben kiérlelt. Török atya ezt az igent, Szent Ignáccal, így fejezte ki: „Uram, taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek, / és úgy szolgáljalak, ahogy megérdemled; / hogy adjak számolgatás nélkül, / hogy dolgozzam megállás nélkül, / hogy harcoljak nem törődve a sebekkel, / hogy teljesen odaadjam magam a Te szolgálatodra, / nem várva más jutalmat, mint azt a tudatot, / hogy szent akaratodat teljesítem. Amen!” Visszatekintve negyven év távlatából, ez az ima Török atyának utolsó leheletéig a programja maradt.
1946-ban az Actio Catholica ifjúsági szakosztályának vezetője, Szappanyos Béla Debrecenben is hittudományi tanfolyamokat indított az ifjúság számára. Ezek vezetésével Török atyát bízta meg.
Munkájáról a Vigiliának így számolt be: „Hetenként két délután két-két órában a filozófia, dogmatika, morális, egyháztörténelem elemeire tanítottuk a két évfolyam vállalkozóit. Emellett Szent Gellért könyvtárat alapítottam, ahol a legfontosabb művek, folyóiratok több példányban is rendelkezésre álltak. Nyaranta kéthetes ifjúsági táborokat tartottak: Szakcson, Tokajban, Gyulán, Sopronban, Szombathelyen és más helyeken is. Testvéri közösségben folytak le ezek a napok, megbeszélésekkel, vitatkozásokkal, a népi és liturgikus énekek ápolásával, szentírás-olvasással. Három évig volt erre lehetőség. A nyári táborok emléke még ma is tűzbe hozza a ma már idős résztvevőket.”
Államosítás
Az iskolák államosítása előtt – szinte az utolsó napokban – sikerült a többi katolikus iskolával is felvenni a kapcsolatot, és az utolsó éves, vagy már az éppen leérettségizett osztályok erre legalkalmasabb tanulói számára (osztályonként kb. 8-10 növendékkel) „apostolképző lelkigyakorlatot” szervezni. – Itt is, mint a nyári táborokban, primával kezdődött és completóriummal fejeződött be a nap. (Akkor még csak ennek a két zsolozsma-résznek volt meg a magyar kiadása.) A megbeszélések folyamán a debreceni hittudományi kurzus anyagának a lényegét kapták a csoportok, a meghívott kiváló előadóktól. Ez a résztvevők számára egy hetes kemény munkát jelentett, de, mint az élet megmutatta, megérte a fáradságot.
Ezekben az időkben a magyar egyház történetében sorsdöntő események játszódtak le. 1945 augusztusában XII. Pius pápa Mindszenty József veszprémi püspököt kinevezte esztergomi érsekké. A beiktatását követő őszi püspökkari konferencia előtt eldöntendő kérdések álltak: a hitoktatás, illetve a fakultatív hitoktatás ügye, a felekezeti iskolák államosításának kérdése, a háború után újraéledő katolikus egyesületek feloszlatásának a veszélye, stb. A Hercegprímás római és amerikai útja, az 1947⁄48-as Mária év meghirdetése, a pápa rádión közvetített szózata egyre feszültebbé tette az egyház és állam közötti viszonyt. Rákosi Mátyás hatalmi politikának minősítette az egyház tiltakozását. A Hercegprímás templomokban is felolvasott körlevelei ellenére 1948. június 30-án bekövetkezett az egyházi iskolák államosítása. Több ezer szerzetes pedagógus került ki az iskolákból. A paptanárok nagy része mint lelkipásztor helyezkedett el, így Török atya is az egyházmegyénél kérte beosztását elöljárói engedelmével.
Az egyházi iskolák államosítása utáni éveiről újra a saját beszámolóját olvashatjuk a Vigiliá-ban: „A debreceni apostoli kormányzóságban és az egri egyházmegyében elsőnek lehettem … középiskolai ifjúsági felelős (azelőtt csak a falusi és munkás ifjúságnak volt egyházmegyénként felelőse), ilyen minőségben járhattam a Tiszántúlt és az Alföldet, lelkigyakorlatok, lelki napok tartásával, amelyek célja a világi apostolságra nevelés, és az egyházi életben való aktív részvétel előmozdítása. Ekkori tapasztalataim, élményeim hatása alatt írtam a Vigilia 1948 januári számában megjelent tanulmányomat: Új utak középiskolai valláspedagógiánkban címmel. Ez már a történelemé, de számos új irányulás, amire ott céloztam, – köztük a krisztusi lényeg keresése, a biblikus-liturgikus érdeklődés és a közösségi törekvések – ma eleven valóságok.”
Ezen püspöki megbízatás alapján Török atya mintegy negyven városban tartott lelkigyakorlatot, rekollekciót, bibliaórákat középiskolásoknak és egyetemi hallgatóknak. A táborozás ideje már megszűnt, de a lelkigyakorlatoké még nem.
[E munkája 1948 decemberében ért véget, amikor Czapik Gyula egri érsek anyagi okokból megszüntette az ifjúsági titkári állást. 1949 januárjától Budapestre költözött, ahol a kalazantinumi rendház tagjaként a Testnevelési Főiskola lelkésze lett, míg március 8-án a minisztérium ezt az állást is megszüntette. Ekkor a kőbányai Kada utcai lelkészségre kapott segédlelkészi kinevezést. K.A.]
A szerzetesrendek feloszlatása
A szerzetesrendek 1950 nyarán bekövetkezett feloszlatása után az ifjúsággal való foglalkozás mindinkább illegálisnak minősült. Kivételt képeztek azok, akik az állam által engedélyezett nyolc szerzetesi iskola tanári karához tartoztak.
A piaristák egy része az engedélyezett tanári létszám felett volt. Ők a rendi kereten kívül, a pasztorációban helyezkedtek el. Így Török atya is engedhetett szíve régi vágyának, és a pap-tanári munka helyett a pasztoráció vonalán működhetett. 1949-ben a budapesti Kada utcai, majd 1951. november 1-én az óbudai Segítő Szűz Mária lelkészségen kapott kápláni beosztást. Mind a két helyen igyekezett az Actio Catholicának az egyházközségekre vonatkozó elveit maximálisan keresztülvinni. Kiindulásul a még engedélyezett Karitász munkatársaiból alakított csoportot. Lelkiségük elmélyítésére hetenként tartott számukra bibliaórát. A bibliaórák emlékét 35 év után az egyik résztvevő így mondja el: „Nyolc-tíz gyakori áldozót hívott meg Török atya a szentmise utáni bibliaórára. Vezérfonalul: P. Szunyogh X. Ferenc két könyvét használta. (Péter sziklája, Szent Pál cselekedetei). Ez a két könyv az Apostolok Cselekedetei szentírási rész magyarázatát tartalmazza. Először a megfelelő szentírási részt olvasta fel, majd röviden ismertette a szereplőket, a helyet, az eseményt, aztán lecsukott szemmel fennhangon elmélkedett a felolvasott szövegről. Röviden, plasztikusan, saját helyzetünkre, körülményeinkre alkalmazva a levonható erkölcsi tanulságot. Pár perc csend után kérdezhettünk, hozzászólhattunk. Ajánlotta, hogy otthon olvassuk el újra, keressük ki a térképen, hisz a rendelkezésünkre álló egy órában, a szűk kis szobában erre nem volt lehetőség. Még ma is így látom az Apostolok Cselekedeteinek egyes részeit, ha olvasom vagy hallom: olyan, mintha ismerősökkel találkoznék.”
A munkatársak gyermekei sem kerülték el az Atya gondoskodását. Az akkor elmaradó iskolai hitoktatás pótlására számukra kis csoportokban hittantanítást szervezett. Ennek a későbbi visszhangját örökíti meg egy levélrészlet: „Vasárnap a papi hivatásokért és szerzetesekért volt a szentmise. A szentbeszédet megszakítva azt mondta a plébános úr: Most mindenki köszönje meg a jó Istennek azoknak a munkáját, akik hozzásegítették az igazi út megtalálásához. Mi, akkor viháncoló gyerekek nem is gondoltunk arra, hogy az azokban a nehéz időkben elhangzott szavak, imák, életünk során milyen döntőek lesznek. Hit nélkül elképzelhetetlen lenne az életet leélni.”
Farsang utolsó napjaiban 36 órás szentségimádás, a nagyböjtben lelkigyakorlat volt, rendszeres gyónási lehetőséggel. Török atya szívesen gyóntatott. Együttérzett gyónógyermekeivel. Ha csak lehetett, segített problémáikon.
Könnyes szemmel mesélte egy akkor fiatal édesanya: „Kislányom súlyos beteg volt. Elsírtam magam a gyóntatószékben, mert csak egy számomra megszerezhetetlen külföldi gyógyszer tudott volna rajta segíteni. Felém fordult. Felírta a gyógyszer és a gyermek nevét, meg a lakcímünket. Pár nap múlva váratlanul becsengetett hozzánk, leadta a gyógyszert és távozott.”
Minden találkozást „emberhalászatnak” tekintett, hogy mindenkit megnyerjen Krisztusnak. Egy többszörös nagymama mondta el nemrég: „Nyolcadik gimnazista voltam. Tanítás után betértem az iskolával szemközt lévő katolikus könyvesboltba, és a könyvállványon lévő könyvek között böngésztem. Egy idő múlva megszólított egy ugyancsak a könyvek között keresgélő ismeretlen atya: »Milyen könyvet keres?« Kérdései nyomán beszélgetés indult meg közöttünk. Csodálkoztam rajta, milyen jól megért. Problémáimról, életemről, terveimről beszéltem neki. Ezt követően meghívott egy ifjúsági lelkigyakorlatra, ahol ismét találkoztunk. Ez a lelkigyakorlat egész életemre kihatással volt. A felszínes, hagyományos kereszténység helyett életem értelme és célja Krisztus lett.”
Egy Török atyára több mint harminc év után is hálás szeretettel emlékező család mondta egyszer el: „Második gyermekünk jelentkezése után az orvosok terhesség-megszakítást ajánlottak. Várva-várt gyermekünk életéről lévén a szó, Török atyához fordultunk tanácsért. Válaszul egy jó katolikus nőgyógyász-orvos barátját küldte el hozzánk azzal a kéréssel, hogy az ő utasításai szerint járjunk el. Egészségesen született második leányunk Isten ajándéka, mindnyájunk öröme.”
Ide kívánkozik elmondásra egy későbbi eset: Pár év múlva az egyik unatkozó börtönőr beszélgetni kezdett vele, a magánzárkás pappal. Azt mondja Török atyának: „Sajnálhatják a papok, hogy nem nősülhetnek és nincsenek gyermekeik” – Mire ő: „Hányat nézne ki belőlem?” – „Legalább hatot” – volt a válasz. – „Legalább annyinak biztosan segítettem, mert nem hagytam elvenni az életét” – mondta Török atya befejezésül.
Az 1953-as nagyböjt legnagyobb élménye a pénteki keresztút volt. A szövegét Török atya saját elmélkedései alapján írta. Először a bibliai eseményt állította hallgatói lelki szemei elé. Az ehhez fűzött elmélkedés után egy odaillő, mélytartalmú, kiválasztott ima következett. A 14 állomás elimádkozása igen hosszúra nyúlt volna. Ezért a keresztutat több részletben végezte. Péntekenként 3-4 állomás átelmélkedésére került sor. A résztvevők figyelmének ébrentartása érdekében az egyes állomások szövegét más-más személy olvasta fel. Két paptársát vagy erre alkalmas világi munkatársakat kért fel segítségül. Ugyanezt szolgálták a közbeiktatott énekek is.
Az intenzíven megélt nagyböjtöt és húsvétot a gyermekek jól előkészített elsőáldozása követte. Majd a májusi ájtatosságok tették vonzóvá és mozgalmassá a lelkészségen az életet.
De nemcsak Budapesten, hanem szerte az országban is megpezsdült a katolikus élet. A szétszórt szerzetesek és szerzetesnők munkaterülete kitágult. Nemcsak egy osztály, egy iskola hanem egy egész plébánia vált buzgó munkájuk „vadászterületévé.”
Ez a tevékenység egyre inkább magára vonta a Rákosi-kormány figyelmét. Betiltották a lelkigyakorlatok és lelkinapok tartását. Szervezkedésnek és így illegálisnak minősítették a gyermekek kis csoportokban végzett hitoktatását. 1952 nyarára odáig mérgesedett a helyzet, hogy augusztus végén egyesektől megvonták a működési engedélyt, más papokat letartóztattak és hosszú, sőt életfogytig tartó ítélettel börtönöztek be hitoktatás, valamint az ifjúsággal való foglalkozás miatt, államellenes szervezkedés címen.
Börtön
[Lelkipásztori munkájában Török Jenő szorosan együtt működött rendtársaival, Bulányi Györggyel, Juhász Miklóssal és másokkal. Kis imádkozó közösségeket hívtak életre, hogy azok a diktatúra által megnyomorított társadalom túlélő magjai és majdan kovászai legyenek. Munkájukra az Államvédelmi Hatóság is fölfigyelt, és 1952. augusztus 28-án őrizetbe vették Bulányi Györgyöt és kilenc társát, köztük Török Jenőt is, a „demokratikus államrend megdöntésére irányuló” tevékenység vádjával. Török Jenő a „szervezkedők” között az előkelő második helyen szerepelt. Lakásán házkutatást tartottak, és ott megtalálták a lelkigyakorlatokra vonatkozó iratokat, jegyzeteket és névjegyzékeket. Kihallgatása az Andrássy út 60-ban 16 napig egyfolytában tartott. Éjjelenként csak néhány órai pihenést engedtek neki. A hatóság a Bulányi-féle „szervezkedés” fölépítésére, anyagi eszközeire, vatikáni és külföldi kapcsolataikra, Sík Sándor szerepére, az általuk készített „demokrácia ellenes” propagandaanyagokra, és más illegális „szervezkedésekkel” való kapcsolatára volt kíváncsi.
A kihallgatás végén, amikor az alaposan meggyötört Török Jenő „a terhére rótt cselekményeket beismerte, megkérdezték tőle, hogyan kívánja bűneit jóvátenni. A kérdésre azt válaszolta, hogy vezekléssel. Erre kijelentették előtte, hogy nem itt fog vezekelni, hanem kint az életben.” Ezt azt jelentette, hogy nem ítélték el Bulányi György és „társai” koncepciós perében 1952 végén, hanem az államvédelmi hatóság elől bujkáló szerepét kellett eljátszania. Feladata az volt, hogy „bújjon meg” vidéki ismerőseinél, és hetenként kétszer adjon jelentést a hatóság nála megjelenő tagjainak arról, hogy kikkel érintkezett, és azokkal milyen beszélgetéseket folytatott. Később az is feladata lett volna, hogy 1953 nyarától fiktív személyi okmányokkal „mint munkáspap beépülhessen valamelyik üzembe”, és ott végezzen ügynöki munkát (Fogdai jelentés Török Jenőről, 1953. júl. 4.: ÁBTL 3.1.9. V-140907/4, 315). Ő azonban viszonylagos szabadságát, amely tulajdonképpen egyfajta „házi fogság” volt, arra használta föl, hogy továbra is kapcsolatot tartott munkatársaival és a kisközösségek vezetőivel, de ezeket igyekezett elhallgatni az őt figyelő ÁVH-sok előtt. „Kétlaki élete” azonban nem maradhatott titokban. Nyolc hónap múlva a hatóság is észrevette, hogy Török Jenő „beszervezése után áruló lett, több jelentős kérdésben kapcsolattartójához nem volt őszinte. … Kapcsolattartójával, tartótisztjével találkozott ugyan, de vallomásai hamisak, értékelhetetlenek voltak” (Jelentés Török Jenő őrizetbe vételéről, 1953. júl. 22.: ÁBTL V 140907/4, 13).
Ezért Török Jenőt 1953. május 29-én ismét letartóztatták, majd augusztus 10-én a „demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése” valamint folytatólagosan elkövetett kémkedés vádjával zárt tárgyaláson 14 év letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Az ítélet szerint a „vádlottat osztályhelyzeténél fogva szoros szálak fűzik a kapitalista társadalmi rendhez, … ellenségként viszonyul a népi demokráciához, melynek megdöntésére irányuló szervezkedésnek öt évig volt vezetője.” A kémkedés vádjának alapját az képezte, hogy Török Jenő édesanyja és Ádám Henrik francia konzul segítségével leveleket juttatott Rómába, Tomek Vince piarista generálisnak. A tárgyalásra ezért 76 éves édesanyját, özvegy Török Emilnét is beidézték. K.A.]
Török atyának is abba kellett hagynia a lelkesen végzett lelkipásztori munkát. Mivel az evangéliumi gondolatok hirdetésének nemcsak a szó az eszköze, hanem a betű is, a félreállítottság hónapjait arra használta fel, hogy az elmondottakat írásba foglalta. Így született meg a kereresztút végleges formája, – ekkor már az élet is keresztútjárás volt számára – továbbá megkezdte lelkigyakorlatos gondolatainak összefoglalását is, de csak „A keresztény tökéletesség gyakorlása az evangéliumi tanácsok alapján” című rész készült el, mert 1953. május 29-én sor került Török atya letartóztatására is. A budapesti börtönök után hosszú időt töltött annak a városnak fegyházában, ahol tíz évig tanította az ifjúságot, ahol mint börtönlelkész vigasztalta a rászorulókat.
Évek múlva egy beszélgetésben a börtönkorszakot nevezte élete egyik legszebb, legtartalmasabb időszakának. Sokan ezt nem értették, de ő a kegyelem idejének érezte ezeket az éveket, amikor a jó Isten közelebb van az emberhez. Ez az, amit nem mindenki érthet meg, de az ő lelkiségébe mélyen bevilágít. Így az beszél, aki valóban az Úr szolgájának tekinti önmagát, és az Úr Testének, az Egyháznak építésére szánta és szánja az életét. Ha nem megy már munkával, küzdelemmel, megy türelemmel és szenvedéssel.
Szelleme ezekben az években sem pihent. Lelkében a jövő terveit érlelte. A magány óráiban volt idő gondolkodni az evangélium terjesztésének szükséges és Magyarországon lehetséges módján, és hasonló meggyőződésű társakkal beszélgetni róla. Lassan érlelődtek az elgondolások.
Valakinek egyszer Nyugatra kellene mennie, olyannak, aki tárgyalási szinten bírja a nyelveket. Olyannak, akinek kapcsolatai vagy rokonai vannak kint. Olyannak, aki hozzáértéssel tudna válogatni a bőséges idegen nyelvű vallásos irodalom termékeiben. De mert itthon magyarul kell mindez, azért ki kellene válogatni fordításra alkalmas szövegeket, és le kellene fordítani. De hogy kerül a fordítandó szöveg haza? A sokszorosítás tilos! Kis nyomdagép kellene odakint. Nyomtatott szövegű kis füzetek könnyebben hazajuthatnak. Legjobb lenne, ha kint állítanák elő a könyveket, kis példányszámban haza lehetne küldeni. Ehhez azonban pénz kell. A talpraállt Nyugat bizonyára érzi is a felelősséget. Ezek voltak a rabok álmai a szabadságról és a lelkileg kiéhezett testvérek táplálásáról.
A jó Isten kegyelméből Török atya pár év múlva meg is valósíthatta a terveket. De addig még azoknak a letartóztatására is sor került 1955 decemberében, akik a börtönben lévők munkáját képességeik szerint folytatni igyekeztek: idegen nyelvű folyóiratok, cikkek, könyvek franciából vagy németből való fordításával, illetve ezeknek a sokszorosításával és továbbadásával.
1956. január 6-án lehetett Török atyát egyetlen alkalommal meglátogatni a csolnoki bányabörtönben. 78 éves édesanyját a nagy hó ellenére sem lehetett lebeszélni erről a nagyon fáradságos hegyi útról. A többi látogatóval együtt állt, és türelmesen várt hosszú órákon keresztül a nagy hidegben és szélben, amíg a „T” betűig eljutottak a névsorban. Nem akart méltatlan, elpuhult anyja lenni hősies fiának.
Március 29-én, nagycsütörtökön tartóztatták le Török atya egyik munkatársát. De a tavaszi levegőben akkor már feszült valami. Petőfi körről lehetett hallani, aztán arról, hogy a szervezkedést átminősítették izgatásra. Az izgatást pedig nem lehet börtönnel büntetni. Egyre többeket helyeztek szabadlábra… Október 23-án megnyíltak a börtönök. Mindenki hazajött. Ekkor szabadult Török atya is a váci fegyházból. Tizennégy évre szóló ítéletéből tizet hátrahagyva. De kis holmijában magával hozta börtöne kincsét: a WC papírra ceruzával, nyomtatott betűkkel írott hosszú részletek az Újszövetségi Szentírásból. A bentlévők jegyezték fel a fejből tudott részeket, hogy a rabság évei alatt feledésbe ne menjenek, és másoknak is lelkierőt és vigaszt nyújtsanak.
Az események gyorsan gördültek tovább. November 4-én súlyos harcokra ébredt Budapest. Szívszorongató napok következtek, lövöldözések és töprengések között. „Hazádnak rendületlenül” – menni, vagy maradni? November 21-én egy kis cédulán ez állt: „Vácra mentem… Győrből, Sopronból sürgönyözök.” Távirat nem jött, de egy üzenet igen: Török atya Sopronnál szerencsésen átlépte a határt.
Sík rendfőnök úr egyetértett Török atya távozásával, azzal a feltétellel, hogy kint tapasztalatot gyűjt az otthoniak számára.
Az osztrák határon Vöröskeresztes autók várták forró teával, meleg takaróval a menekülteket. Török atya első útja Kismartonba (Eisenstadt) vitt, hogy László István püspök úrnál jelentkezzék. A szíves fogadtatás a püspök részéről az évek folyamán őszinte nagyrabecsüléssé és segítőkészséggé érlelődött.
II. Róma – Párizs – Bécs
Róma
1956. december 2-án Török atya már Rómában írja naplószerű feljegyzését. „Advent első vasárnapja. Szentmise X. Szent Pius sírjánál 11h 20’-kor. Szentmisém teljesen otthon maradt drága testvéreimé, munkatársaimé és leendő bécsi munkatársaimé. Utána meleg, hosszas mementó az egész apostoli családért. A Szentlélek Úristen vezesse állandóan őket, hogy elmélyülve, tanulva építsék Isten Országát.
Szentmise után a téren látom a sok embert, az oszlop körül dúdolgatom a pápai himnuszt, és Sík Sándor Roma aeterna-ját mondogatom. Mellettem tapsolni kezd egy olasz. Megkérdezem: miért? Kitapsoljuk a Szentatyát – mondja. Nosza, én is nekilátok. Buzdítjuk a többieket: batti mani! Percek múlva óriási taps, s íme nyílik az emeleti 2. ablak, megjelenik a Szentatya. Ekkor már tapsorkán zúg, ő kedvesen integet, mi kiabálunk: Evviva! – Éljen! Majd térdre hullunk, és kapjuk az áldást. Az ablak felé a legszélén térdeltem, és torkom szakadtából kiabáltam az éljent, a dicsértesséket… 2-3 magyar hang csatlakozik. A Szentatya kedvesen integet. Az áldást a hangszóró is közvetíti: Benedicat vos… Nem tudok uralkodni magamon, és sírok, mint egy gyerek az örömtől is, a szomorúságtól is. Az örömtől, hiszen két hónapja épp a börtön szigorított magánzárkájában voltam, hát gondoltam volna akkor?! S a szomorúságtól, hogy mindazok nem lehetnek mellettem, akikkel tervezgettük a közös római zarándoklatot… De rájuk gondolok, és szívembe zárva, magamhoz ölelve mindannyiukat, lélekben az ő számukra is fogadom a Szentatya áldását.”
Este Tomek atyával, a piaristák magyar származású generálisával – aki növendék korától tanítója, vezetője, nevelője volt – beszélgetett a börtönben kialakult elgondolásairól, amelyeket a generális atya is helyeselt: rendi keretben dolgozni az apostoli tervek szerint. Megállapítása szerint is nemcsak az iskola a piarista feladat, hanem a nevelés, a pasztoráció, A. C., sőt a plébániai munka is az. Kedves gondolata a generális atyának a lelkigyakorlatos házak létesítése. Sőt – mondotta – az új káptalani határozatok között az is szerepel, hogy a felső osztályos diákoknak ajánlják az atyák a zárt lelkigyakorlatot.
Tomek generális atya – nagy megértéssel – Bécset jelölte ki számára, de előtte kéthónapos szabadságot engedélyezett tanulmányi út és kapcsolatszerzés céljából, új munkája érdekében.
„A következő hét szaladgálással telt el – írja feljegyzéseiben. – Vöröskereszt, Máltaiak, Kat. segélyakció stb. végül minden menekült kapott 3-3 fehérnemű darabot… Hétfőn este érdekes beszélgetésem volt Msg. Mester Istvánnal, majd Csertő Sándorral és Közi-Horváth Józseffel… Értékes tanácsok, biztatás… címek, ajánlólevél a kiadók részére. További segítséget Msgr. Bayer (Caritas) és P. Werenfried van Straten (Ostpriesterhilfe) adhatna…”
Rómában rövidesen Török atya segítőkészségét is igénybevehették. Magyar csoport érkezett. Az amúgy is eléggé túlterhelt P. Szabó ferences atyára bízták őket. Török atya december 8. után átvette a Pater munkáját, és egyedül pasztorálta az újonnan jötteket. Segítőkészségére és memóriájára jellemző a következő epizód is. Egy este megtudta, hogy egy jótékony magyarbarát szívesen küldene két kilós csomagokban pörköltkávét Magyarországra, ha lennének címei. Török atya 150 címet írt össze fejből egy éjszaka. (Otthon a postás derülten mesélte, ki-mindenki kapott már ilyen csomagot, de a feladót nem tudta. Bezzeg tudták a címzettek.)
1956. december 20-án került sor a pápai kihallgatásra. Török atya XII. Pius pápát igen nagyra becsülte. Elgondolásai, főleg teológiája mérvadó volt számára. A Szentatya egyházra vonatkozó szentpáli elve: „Krisztus a Fő, az Egyház a továbbélő Krisztus Titokzatos Teste, mi vagyunk a Test különböző feladatokra rendelt tagjai” – szemléletének alapját képezte. Ezért adta későbbi nagy apostoli tevékenységének, a bécsi könyvkiadónak az Opus Mystici Corporis nevet, melynek megindulása után az „OMC”, a „Titokzatos Test Műve” hamarosan fogalommá vált külföldön is, de elsősorban Magyarországon.
A pápai kihallgatáson saját sorsáról és terveiről számolt be a Szentatyának, és erre a munkájára kérte áldását. Ennek a kihallgatásnak az emlékét nemcsak a szívében őrizte kegyelettel, hanem a találkozás fényképét is az irodájában. A fényképen a pápa aszkétikus fehér alakja egy nagyobb csoportból emelkedik ki. Az akkori protokoll szerint feketébe öltözött, fekete fátyolos hölgyek, néhány gyermek és papok veszik körül. Két papi arc vonja magára a figyelmet. A háttérben a nemrég börtönből szabadult Török atya megviselt, sok szenvedést eláruló arca, fürkésző, egyben csodálkozó, mélyreható tekintetével. Egy egyetemi évfolyamtársa sok-sok év után ezt írta: „Aki ezzel a tekintettel egyszer találkozott, az nem felejtette el, évek múlva is emlékezett rá.” A másik a pápa mellett a fehérhajú belga Cardijn abbé, a későbbi bíboros. Vele ez a véletlen találkozás nagy öröm lehetett Török atyának, mert az abbé munkássága nem volt ismeretlen előtte. Róla írt 1977-ben „Zsinati megújhodás” című kiadványában, mint a Zsinat egyik előfutárjáról. Önmagáról ugyanitt szerényen azt vallja, hogy „több mint négy évtizedes papi működése során Cardijn eszméinek szellemi hatása alatt állott, e törekvések egyik egyszerű munkásaként.”
Párizs
Török atyának három testvére élt családjával a húszas évek óta külföldön. Két nővére Párizsban, egy bátyja Spanyolországban. Természetesen velük is hamarosan felvette a kapcsolatot. A karácsonyt a párizsi rokonoknál töltötte. A családban több orvos van, így elsőnek pihenést ajánlottak a sok viszontagságon keresztülmentnek. Pihenjen, nézzen körül a világban… Erre még gondolni sem akart. „Ha vérzik az egyik tag, hogyan pihenhetne a másik…” – írja, az otthonmaradtakra gondolva.
Természetesen terveiről is beszélt a családnak. Jómódú rokonok lévén, nemcsak lelkesültek a tervekért, hanem hamarosan nagylelkű segítséget is nyújtottak. Az első autó, az első nyomdagép nagyvonalúságukat, szeretetüket dicséri.
Nemsokára a 79 éves, fiáért sokat aggódó édesanya megkaphatta útlevelét, és így kiutazhatott Franciaországba. Megismerhette unokáit, dédunokáit. Nagyon nagy öröm volt ez számára. 1957 május első péntekén meggyónt, megáldozott. Délután együtt volt a család Héry-ben, a nyaraló kertjében. Beszélgettek. Közben a padon ülve a nagymama csendesen halálba szenderült. A család hamarosan az édesapa hamvait is kiszállíttatta Budapestről. Így a szülők együtt pihennek a Héry-i családi kriptában. Amandát, a keresztmamát – aki a mama hűséges segítője volt a nehéz években – még 1956 őszén Török atya Spanyolországban élő bátyja vette magához. Azóta már ő is fentről segíti imáival az ittmaradtakat.
A családi kapcsolaton kívül erős szellemi szálak is fűzték Török atyát Párizshoz. A húszas évek ifjúságának érdeklődése a „nyugatosok” révén a francia irodalom felé fordult. A magyar gimnáziumokban francia volt a második modern idegen nyelv. Török atya még abból az időből elég jól tudott franciául. Később iskolai nyelvismeretét tárgyalási fokra tökéletesítette egy Párizsban végzett intenzív kurzuson.
Megjelenése óta figyelemmel kísérte a Vigilia című folyóiratot, így bepillantást nyerhetett a francia lelkiségbe, ugyancsak a francia műveltségű Karl Rudolf osztrák prelátus Der Seelsorger című folyóirata révén. Ebbő1 a folyóiratból már otthon is fordította szűkebb használatra a francia papi avantgarde beszámolóit.
Párizsi tartózkodását használta fel arra is, hogy felkeresse az akkori katolikus szellemi élet tekintélyes centrumát, a La Tour-Maubourg úti dominikánus konventet, a Cerf kiadó szellemi vezérkarát, és megkérdezte, melyek azok a fontos munkák, amelyeket a háború utáni irodalomból föltétlenül közvetítenie kell a magyar olvasóknak?
Később gyakorlati lelkipásztorokkal érintkezve, tanácsaik alapján jelentette meg műveit. Évente megfordult Párizsban és a frankfurti könyvvásáron, ahol áttekinthette a német nyelvterület sajtótermékeit. Itt válogatásra, információra nyílt alkalom, megszerezhette a szükséges engedélyeket és szerződéseket is köthetett.
Bécs
Dolga végeztével búcsút mondott a családnak, és hamarosan elhagyta Párizst, hogy az engedélyezett két hónap szabadság leteltével megkezdesse várva-várt új munkáját Bécsben.
Bécsben a piaristáknak két rendházuk van, a IV. és a VIII. kerületben. Az osztrák provinciális a IV. kerület Wiedner Hauptstrasse 82 sz. alatt lévő Szent Tekla templomhoz csatlakozót jelölte ki számára. Rövidesen nagy örömmel tapasztalhatták az elöljárók és a rendtársak, hogy a német nyelv nem okoz neki nehézséget, mert nagy előnyére azt még otthon a családban sajátította el. Probléma volt azonban, hogy a magas képzettségű dr. Török gimnáziumi tanárt hol alkalmazzák, mert az osztrák piaristáknak csak elemi iskolájuk van. Saját kérésére a Tekla templom káplánja lett, és a szíve szerinti egyházközségi munkát magyarországi gyakorlattal, németül folytathatta. Hamarosan összeismerkedett azokkal a családokkal, akik később éveken keresztül segítőtársai lettek az egyházközségi munkában.
Kápláni kinevezése azonban még váratott magára, mert az első két év kényszerhelyzetében, amikor sok emigráns fiatal magyar élt Ausztriában, ő is, mint a kiérkezett, illetve már kint élő magyar papok, az emigráns fiatalok szociális és lelki gondozásával és hitoktatásával foglalkozott. Lakos Endre atyával karöltve a gimnazisták és egyetemisták között tevékenykedett atyai szívvel, nagy élettapasztalattal. Az osztrák hatóságok és a Karitász segítségével hamarosan külön leány és fiú ifjúsági lágereket létesítettek, ellátásukról gondoskodtak. Nyelvkurzusokat szerveztek. Hamarosan megindult számukra Innsbruckban a magyar gimnázium is. Nagyon sok 56-os magyar fiatal ennek köszönheti, hogy nem vesztette el az 56⁄57-es tanévet, hogy tanulmányaikat folytathatták, és ma mint diplomás emberek állhatják meg külföldön a helyüket. Tudásukkal, szorgalmukkal megbecsülést vívhattak ki magyarságunknak. Enélkül a segítség nélkül sokan elkallódtak volna az élet forgatagában.
Pastorale Ungarnhilfe
Ezekben az időkben az osztrák Actio Catholica-ban a Lelkipásztori Hivatal (a mai Pastoralinstitut elődje) élén dr. Karl Rudolf prelátus állt. Beállítottságát, tevékenységének egy részét, az említett Der Seelsorger című folyóirat révén Török atya már ismerte, így bizalommal fordult hozzá. Pontosan körvonalazta börtönben kialakult terveit. Dr. Rudolf prelátus és munkatársa, dr. Margarete Schmid szeretettel fogadták, és szívesen segítették a jelentkező lelkes munkatársat. Hamarosan megalakult az osztrák A.C. új szakosztálya „Pastorale Ungarnhilfe” névvel, és ennek referense dr. Török Jenő lett. Ezen belül legjelentősebb kezdeményezése az Opus Mystici Corporis könyvkiadó létesítése volt. A kiadó igen szerény keretek között 1957. március 15-én alakult meg. Az első munkatársak Török atya kis szobájában ültek össze, hogy az alapszabályokat összeállítsák, és majd benyújtsák jóváhagyásra a bécsi rendőrkapitányságnak.
Török atya célkitűzései határozottak voltak. A Titokzatos Test tagjai segítik egymást. A kiadó főfeladata, hogy közvetítsen a nyugati, elsősorban az akkor virágzó francia katolikus irodalom, az osztrák egyházi élet és Magyarország között. Erre a közvetítő szerepre vállalkozott dr. Török Jenő, felhasználva kitűnő bécsi helyzetét, ez szabta meg kiadványainak irányvonalát. Így csoportosította azokat:
1. Hitbeli ismeretek és lelkiélet elmélyítése.
2. Imakönyvek és liturgia.
3. Bibliaaolvasás és kommentárok. Katekézis.
4. Jegyesség, házasság, család és családi nevelés.
5. Krisztus papja tegnap, ma, holnap.
6. Kispapok, világi apostolok képzésére alkalmas irodalom és a távolállók részére felhasználható olvasmányok, a dialógus jegyében.
Ezt az irányvonalat 25 éves kiadói munkássága alatt hűen megtartotta. A könyvkiadást hivatása igen fontos részének tekintette, amelyért dolgoznia kell megállás nélkül. A nagy perspektívák embere volt. Tele érdeklődéssel, tervekkel, mély megfontolással. A megoldások sokfélesége lebegett előtte, és abból a legjobbat igyekezett kiválasztani. Egyszerre több könyvön dolgozott párhuzamosan. Ha ezt egyesek komplikáltnak tartották, derűsen azt mondta: „Miért csináljuk egyszerűen, ha komplikáltan is lehet.” Ezzel a saját és mások idejét igyekezett maximálisan kihasználni. Önfeláldozó erőfeszítéséért nem várt más jutalmat, mint azt a tudatot, hogy Isten akaratát teljesíti.
A könyvkiadó
A legelső kis számban megjelent önálló kiadványa a még otthon összeállított keresztút teljes szövege volt, A titokzatos Krisztus keresztútja címmel. Ezt a szöveget szobrászművésznő testvérével is megbeszélte. A mélyen vallásos Fodorné Török Magda teljesen magáévá tette fivére gondolatait. Ismerte Sík Sándor versbefoglalt stációit is. Így szellemileg, lelkileg ráhangolva Krisztus kínszenvedésére mintázta meg 1958-ban a casablanca-i templom számára domborműsorozatát, a keresztút 14 állomását. Mikor 1959-ben a mű elkészült, Török atya levelezőlap nagyságú sorozatokat készíttetett belőle nagy példányszámban. Ennek a sorozatnak egy erősen felnagyított példánya a jezsuiták lainzi templomában volt látható éveken keresztül.
Később a keresztút szövegét németül és franciául is elkészítette, különböző csoportok számára alkalmazva. Kijövetele után az első nagyböjtben a seebenstein-i bencés nővéreknek készült összeállítás a vasfüggöny mögött maradt testvéreiért aggódó és imádkozó lelkületét tükrözi. 1976 nagyböjtjében, nyugdíjazása előtt ezzel búcsúzott munkatársaitól. Ezt az elmélkedést a keresztútról kazettára is felvették, az elmélkedések között lejátszott ének- és zeneszámokkal együtt.
A keresztútról készült levelezőlapok kivitelezésén látszik a kiadó igényessége, szakszerű hozzáállása. Ez a precizitás egész kiadói működésének sajátja volt. A mű megválasztása, a fordítás pontossága, a nyomdai kivitelezés, a betűforma és nagyság, az elrendezés, laptükör, képek megválasztása, és elhelyezése, stb. mind-mind hosszabb meggondolás tárgyát képezte, és mindezt gondos ellenőrzés követte. Veleszületett hajlamánál fogva szerette a szépet. Nemcsak a szép verseket, zenét és jó stílusú írásokat, de a szép színeket és formákat is. Mint kiadó sok gondot fordított a könyvek külső kivitelezésére is.
Kezdeti kiadványait a lelki gondozására bízott, külföldre szakadt magyar fiataloknak szánta lelki olvasmányul. A budapesti Actio Catholica 1945 után megjelent népszerű hitterjesztő füzetsorozat utánnyomása volt ez.
A megalakult OMC-ben a szedés és nyomtatás munkáját egy fiatal végzett nyomdász vállalta és végezte az első kis nyomdagépen. Műhelye az Atya rendházi szobája volt. Az első kiadványok már olyan példányszámban készültek, hogy jusson az otthoniaknak is. A hazaküldés nagyobb mennyiségben még csak szép álom, az út még kitaposatlan, a határon átjuttatás még kis példányszámban is veszélyes volt. Viszont egy-egy mégis hazaérkező mutatványpéldány otthon nagy örömet szerzett. Üzenet volt, bemutatkozás: vagyunk, működünk, segíteni akarunk!
Török atya sok egyéb elfoglaltsága mellett elvégezte a Herder cégnél a könyvkiadói szakmát. Mestermunkáját, egy teljes Herder-könyvjegyzék aprólékos, precíz összeállítását emlékei között őrizte.
Az OMC kiadványok terjedelmükben lassan felülmúlták az addig megjelent füzeteket, már könyvnek számítottak és előállításukhoz a rendházi szobában működő kis nyomdai üzem nem volt megfelelő, bármennyire is beváltotta a reményeket minőségi és gazdasági szempontból (alacsony rezsiköltség). Az üzem bővítésének szükségességét akkor érthetjük meg még jobban, ha a további terveket ismerjük. Így például az 1960-as évről a Pártfogóknak és a Munkatársaknak szóló beszámolóban arról értesülhetünk, hogy az OMC kiadó a szokásos évi munkáján felül (az Út 8-10 oldalas havi egyházközségi értesítő, Magyar Papi Egység három havonként megjelenő kiadványsorozat, stb.) Prohászka Ottokár naplójegyzeteit és életrajzát szándékozik kiadni. Ez a 440 lap terjedelmű könyv, mint Prohászka püspök válogatott munkáinak első kötete 1960-ban meg is jelent, azoknak a papoknak és világi értelmiségieknek az óhajára, akik nagy prófétánk 25 kötetes művét legalább szemelvényekben szeretnék a harmadik nemzedéknek átörökíteni. Ez a terjedelmes munka többek közreműködésével készült. A válogatást P. Rezek Román OSB, P. Varga László SJ, és P. Megyer József SchP végezték. Az életrajz szerzője Schütz Antal prof., a jegyzeteket és a kalauzt a műhöz dr. Török Jenő szerkesztette.
A kiadó bővítése érdekében az első kis nyomdagépét eladta. Ebből és egy nagylelkű adományból, meg egy kamatmentes kölcsönt igénybe véve, megvette az alkalmas Rotaprint offset nyomdagépet. Ugyancsak sikerült egy régebbi házban a fűszerüzlet helyiségét megvásárolni, és azon a szükséges átalakításokat és korszerűsítéseket elvégeztetni. Az 1961. évi beszámoló arról értesít, hogy a „Rainergasse-i helyiségben az új géppel a munka megindult, de az évi két-három könyv kiadása nem használja ki teljes terheléssel a gépet. Ezért alkalomszerű nyomtatás fejében bérbe adta a gépet az Egyházmegyei Nyomdának (Gloria). Ez az együttműködés kb. 20 évig zökkenőmentesen ment. Török atya a technikai gondoktól megszabadult, helyette az anyagi gondok súlyosodtak a vállára.
Az ezüstmise
Az elmondott változásokon túl ezek az évek Török atyának sok erőfeszítést, szenvedést, kemény munkát, de elismerést és örömet is hoztak…
1959. június 28-án tartotta Rómában az ezüstmiséjét, valószínűleg csendes rendi keretek között, – erről semmi emlék nem maradt hagyatékában – június 29-én pedig a bécsi Szent Tekla plébániának a közösségében. Erről két kis amatőr fénykép beszél. Az egyiken fehérruhás kislány viszi előtte párnán a virággal díszített kelyhet az oltárhoz vonuláskor. A másikon nagyon szerényen terített asztalnál néhány rendtárs és a plébánia férfi hívei körül néhányan koccintásra emelt pohárral köszöntik az ünnepeltet. A keretek nagyon egyszerűek, de az érzik rajta, hogy befogadták, szeretik.
Az ünnepelt azonban nagyon rossz állapotban volt. Fáradt-e, beteg-e, csak a szeme ragyog. Pár hónap múlva szerencsésen esett át egy súlyos műtéten. Az operáció előtt papírra vetett pár sor a teljes megadásról, Istenre hagyatkozásról beszél.
„Az Ő kezében vagyok és tudom, hogy nem hagy el. Kész volnék a végső útra, de hiszem, hogy még megtart szolgálatában. Hiszem, hogy úgy tetszik neki, hogy még szegjek testvéreimnek, gyermekeimnek fehér cipót, évente többször, még pár évig. In manum Tuam, Domine, commendo animam meam!”
Valóban úgy tetszett az Úrnak, hogy tovább szegje testvéreinek a fehér cipót, a magyar könyvek kenyerét még csaknem 25 évig.
A Széchenyi Könyvközösség
A külföldön élő magyar papok évente összejönnek Königstein-ben (NSZK) hogy a következő évi kiadói tervet megbeszéljék, egyeztessék. 1959-ben – Széchenyi István, a legnagyobb magyar halálának 100. évfordulója alkalmából – több kiadó bevonásával egy keresztény világnézeti alapon álló könyvbarát-közösség létrehozásában állapodtak meg. A szervezéssel a külföldi magyar A.C. titkárát, P. Békés Gellért OSB-t és dr. Török Jenőt, az OMC igazgatóját bízták meg. 1960-ban 16000 példányban küldték szét az első Tájékoztatót. A Tájékoztató olyanokhoz szólt, „akik külföldön is hűek akarnak maradni magyarságukhoz, családi tűzhelyük nyelvének a magyart tekintik, gyermekeiket kereszténynek és magyarnak akarják megtartani és nem adták fel a reményt, hogy a magyar jövőt építik.”
A Széchenyi Könyvközösségbe (SzKK) a belépést írásban kellett a titkárságnak benyújtani. Tagsági díj évi 10 dollár. Ennek fejében évi öt könyvet kaptak 15%-os kedvezménnyel. Szépirodalmi műveket és OMC kiadványokat lehetett rendelni.
Az 1961. év végi Tájékoztatóban Török atya ezt írta: „A SzKK Isten segítségével megindult, szép programmal és jelentős könyvanyaggal.” Az OMC-ben ekkor jelent meg a két Quoist-könyv (Így élni jó, Itt vagyok Uram). Jóleső érzéssel állapíthatta meg, hogy „Európában magyar nyelvű és keresztény vallásos sajtó-munkát ilyen terjedelemben nagyobb nyomdaüzemek sem végeztek.”
De amilyen szép volt az eszme, olyan komplikált volt a kivitelezés. Társadalmi munkára nehezen akadt vállalkozó, fizetett alkalmazottra nem tellett. A külföldön élő magyarok közben megtanulták a befogadó ország nyelvét, és már csak a gyakorlás miatt is szívesebben olvasták annak irodalmát. Sajnálatos az is, hogy az emigrációban kevesen gondoltak a hitbeli és világnézeti továbbképzés szükségességére, így a szép vállalkozás a sok nehézség miatt három év múlva szalmaláng módjára ellobbant. A szükséges 300 főnyi olvasótábor a több ezres emigrációból nem jött össze.
A káplán
Személyi változást is hozott az 1960-as év Török atyának. Július elsején megjött a kápláni kinevezése. Ezzel ugyan a magyar lelkipásztori munkától mentesült, de az eddigi kisegítés helyett a Szent Tekla plébánia teljes kápláni feladatát kellett végeznie. Itt is vállalta a világi apostolképzés munkáját (zárt lelkigyakorlat, heti bibliaóra, csoportfoglalkozás). Mindez – legalább is az első időkben – érthető módon nagyon akadályozta a könyvkiadói munkát.
Ezekben az években jelentette meg két részben a Magyar Papi Egység folyóiratban az Apostoli szellemű lelkipásztorkodás című 25 oldalas cikkét. Ugyancsak 1963-ban írta hosszú három részes megemlékezését Sík Sándorról meleg, hálás szeretettel. Ezt a megemlékezést ugyancsak a fenti folyóirat közölte a 26., 28., 35. számában.
III. Zsinat után
A II. Vatikáni Zsinat
1958. novemberében XXIII. János pápa megválasztásával új korszak kezdődött az Egyházban, de Török atya életében is. 1961. december 26-án meghirdette az új pápa a II. Vatikáni Zsinatot, és annak első ülésszakát még ő vezette be. Az 1963 júniusában bekövetkezett halála után a Zsinat II. III. és IV. ülésszakán már utóda, VI. Pál pápa elnökölt.
Az 1963. szeptember 29. és december 4. közötti megtartott III. és az 1965. szeptember 14. és december 18. közötti IV. ülésszakán dr. Török Jenő is jelen lehetett, mint megfigyelő. Ez kiemelkedő élmény volt életében.
„A Zsinat dokumentumai – így számol be a Vigiliának – megerősítették bennem a Krisztus-központi életvitelt, a biblikus-liturgikus közösségi összetartozást, főleg pedig a család és a nagykorú laikusok küldetéstudatát. Mindezt – beállítottságomnak kedvezően – inkább gyakorlati, mint elméleti síkon tette.”
Ez a részvétel nemcsak nagy kitüntetést jelentett, hanem lehetőséget is adott számára, hogy kapcsolatba kerüljön a magyar püspöki karral és beszélhessen velük könyvakciójáról. Meggyőzte őket ennek hasznos és szükséges voltáról. Biztosította őket arról, hogy az OMC kiadó könyvei politikamentesek, kizárólag a hitbeli tanítás elmélyítésére szolgálnak, és annak a hiányát igyekeznek pótolni, aminek kiadására otthon nincs lehetőség. Ennek hiteléül kiadványai első példányait a püspököknek küldi, és csak akkor indítja meg a lelkipásztorok számára a csoportos küldést, ha jóváhagyásuk megérkezett. Elismerésük biztosítására igyekezett minden könyvhöz egy-egy külföldi püspök vagy szaktekintély ajánlását is megszerezni. Igazán boldoggá az tette, ha egy-egy tapasztalt pap Magyarországról azt írta, hogy bármelyik kiadványát odaadhatja hívei kezébe.
„Így König bíboros és László István püspök közreműködésével, a püspökök révén, valamint a meginduló turizmus által könyvei szabadabb utat kaptak. Ezután postán rendszeresen küldheti könyveit Magyarországra” – mondja a Vigiliának.
Ebben az időben írja egyik első segítőtársának az alábbi levelet:
„Sok idő múlt el, hogy találkoztunk. Sok küzdelem, munka. Sok minden beérett. A nagy turizmus, idegenforgalom igazolta terveimet. Ha nem is mehetünk haza, de a könyvek mehetnek. Ha nehezen is, de mennek, és nagy jót tesznek. A kis Courtois-könyvecske (A legszebb történet), amit még látott, a kis misekönyv, a házassági könyv, most [Teilhard de Chardin-től] Az Isteni milliő (Benne élünk) lelkes fogadtatásra talált. Közben két őszt Rómában töltöttem a Zsinat kapcsán. Egy kis munkaközösségben dolgoztam. A vatikáni 3. titkárságnak, a „pro non credentibus”-nak (Nem hívők titkársága) vagyok munkatársa. Nagy élmény volt. Szinte érezni lehetett a Szentlélek fuvalmát: mint hódítottak az új eszmék az atyák között. Egy kis Leclerq cikk kivonatot készítettem a Mérleg számára, majd küldöm. Milyen jó, katolikus folyóiratokat tud olvasni? Hozzájut-e francia anyaghoz? Hiába, ez a legnívósabb.
Kérem, írjon a családjáról is. Ne gondoljanak hűtlennek, legföljebb a nagy munkában – nem lévén, mint egykor titkárnőm az irodában – a sok cím és levelek között néha elveszek. Ezen a karácsonyon nem írtam senkinek, hiszen előestéjén jöttem meg Rómából… Húsvét vigiliájának szent éjjelén fizikailag egészen egyedül, mégis nagy egységben otthoni szeretteimmel és a nagyon kevés kinti kedves barátommal – talán szabad magukat is ezek közé számítanom, úgy-e? – érzek valamit a húsvéti allelujából és ezt kívánom Maguknak is sok szeretettel: T. Jenő atya
U.i. Levelezési címnek elég: A-1042 Wien, Postafiók 6/2, az irodám címe.”
A bécsi főegyházmegyében
A fenti levél – éppúgy, mint a munkatársaknak írt évi beszámoló – 1966 áprilisában kelt. Az utóbbiban megemlíti, hogy személyes körülményeiben változás állt be. „A Szentszék Szerzetesi Kongregációjától az elmúlt év október 15-én kértem, és ugyanazon hó 20-i kelettel megkaptam a piarista rend keretéből a 641. Can. 2. pontja értelmében a bécsi egyházmegyébe való felvételemet, ad experimentum, és ezt követte a bécsi bíboros-érsek exklausztrációs engedélye. Ez a merőben külső keretbeli változás szükségszerű következménye volt munkám folytathatóságának.” Az indítást e döntően fontos lépéséhez a magyar helyzet jó ismerője, dr. Csertő Sándor római prelátus adta. Ő a könyvek küldését fontosnak tartotta, de az otthoni katolikus iskolák érdekét is. Azért tanácsolta, hogy Török atya kérje a Generálistól a rendből való elbocsátását és a bécsi egyházmegyébe való felvételét, nehogy működését piarista munkának tekintsék, és emiatt esetleg az otthon államilag engedélyezett két piarista gimnáziumtól (Budapest, Kecskemét) megvonják a működési engedélyt. Imádságos megfontolás után Tomek generális atya elé terjesztette kérését. Ő bölcsnek és szintén tanácsosnak tartotta ezt az elővigyázatosságot. Saját szavai szerint: „fájó szívvel, de megadta legjobb rendtagjai egyikének a kéréséhez a hozzájárulást.”
Az 1966-os beszámolóban hangsúlyozni kívánja, „hogy a változás csak a külső keretekre terjeszkedik ki. Lélekben továbbra is halálomig piarista maradok, Kalazanti Szent József hűséges fia. E külső változás következményeképpen a rendházból kiköltöztem, és rövidesen egy apácazárdában nyerek lakást, mint kisegítő miséző.”
Később elmondotta, hogy míg ez a lakáscsere megoldódott, 1966 telén a Rainergasse-i iroda nehezen fűthető helyiségében lakott. Az év nyarától a Kaiserstrasse-i nővéreknél talált otthonra. A nővérek nagyrabecsülték tevékenységét, és gondoskodtak ellátásáról. Így a Rainergasse-i lakás már csak irodahelyiségül szolgált 1979-ig, a ház lebontásáig.
Tomek atyához, régi elöljárójához élete végéig a hála és a fiúi szeretet szálai fűzték. Rendtársaival mindig segíteni kész, testvéri, baráti szeretetben maradt, akár azok keresték fel őt Bécsben, akár magyarországi útjai alkalmával találkozhatott velük.
A rendhez való ragaszkodását az bizonyítja leginkább, hogy Tomek generális úr leváltása után utódának benyújtotta a rendbe való visszavételére vonatkozó kérvényét, arra az esetre, ha az otthoni körülmények megengedik. Ennek a kérésnek teljesítése – bár folyamatban volt – egyházjogi okok miatt nem volt lehetséges.
König bíboros, bécsi érsek szívesen fogadta az általa jól ismert és nagyra becsült Dr. Török Jenőt egyházmegyéjébe. Hogy hatékonyabban szentelhesse idejét a könyvkiadásra – kérésére – a kötött plébániai keret helyett a Familienwerk (Családi központ) munkájában kapott beosztást. Ez a munka jobbára az esti órákat igényelte. Így a házascsoportokkal való foglalkozást bízták rá, és a jegyesek előkészítését a házasság szentségére. A házasság témájával lelkipásztorkodása kezdetétől intenzíven foglalkozott. Már Óbudán alapelvként vallotta, hogy az emberek sokszor azért nem járulnak a szentáldozáshoz, mert nem jól élik a házasságukat. Ezért a dolog gyökerét kell megfogni. A szexuális problémák helyes megértésére és megélésére kell ránevelni őket.
A plébániai munka pótlására a paptársak kisegítését és vasárnapi helyettesítését bízták még rá, amit nagy készséggel vállalt. Már reggel korán elindult kis fehér Renault 4-es kocsijával, hogy az egyházmegyének Bécstől távolabb eső plébániáján is szentmise előtt gyóntathasson, illetve a beteg vagy szabadságon lévő paptestvér helyett bemutathassa a korai szentmisét. Volt olyan vasárnap, még télen is, hogy három különböző helyen misézett, prédikált, gyóntatott. Prédikációira alaposan, írásban készült, ahogy ezt hátrahagyott jegyzetei mutatják.
Könyvküldés Magyarországra
A kettős munkakörben egyre több lett a tennivaló, a munka. Ezt már alkalmi munkaerőkkel nem lehetett megoldani. Szüksége volt állandó és megfelelő segítségre.
1967-ben egy pesti vendégnek elmondta problémáját. A vendég rövid megfontolás után fiatal gépírónő ismerősét ajánlotta, aki szívesen kijönne, útlevele is van, az Így élni jó című könyvet pedig nemcsak ismeri, de annyira értékesnek tartja, hogy munkaidő után egy kölcsönpéldányból gépeli az irodában. „Ilyen lelkes fiatal kell az OMC-be” – mondotta Török atya. Rövid időn belül a fiatal gépírónő kiváló munkatársnak bizonyult.
Megbízható munkája, tisztelettudó kedvessége és készséges szorgalma több mint 10 évre Török atya nélkülözhetetlen jobb kezévé tette. Napja azzal kezdődött, hogy a Rainergasse-i üzlethelyiségből alakult iroda vaskályháját befűtötte. (Csak később volt lehetőség egy éjszakai hőtároló beszerelésére.) Ezután következett a könyvek előállítása: gépelés, javítás, fotókópiák készítése – míg csak nyomdakész nem lett a könyv. Közben szólt a telefon, jött a postás… Hozta a már eddig megjelent könyvek utánrendelését. Leginkább Jugoszláviából, mert a Zsinat előtt oda könnyebben eljutottak az OMC kiadó kiadványai, mint Magyarországra. Délután, hogy a könyvek előállítása meg ne álljon, a „segítség” (ha volt) csomagolta az előkészített könyveket, és vitte feladni a postára. Most mikor a könyvek „zöld fényt kaptak” Magyarország felé is, megsokszorozódott a rendelések száma, és megkezdődött a sorozat küldés is. Négy-öt különböző könyv egy csomagban, ill. tasakban. Először ígéret szerint a püspökök, egyházmegyei hatóságok, papnevelő intézetek vezetői kaptak az új kiadványokból. Ha a püspökök jóváhagyása megérkezett, megindult a küldés az idősebb, majd a fiatalabb papoknak és a világiaknak. Naponta 15-20 csomag indult útnak az ország különböző vármegyéibe. A kapott könyveket a papok mise-intenciók átvállalásával, a világi hívek pedig egy-egy szentmise mondatásával igyekeztek meghálálni. A megrendelők száma napról-napra gyarapodott. Sokszor érkeztek a kiadóba olyan levelek, melyek írói arra hivatkoztak, hogy a szomszéd plébánosnál látta vagy a barátjától kapta kölcsön a kért könyvet. Szeretne ő is a rendelők közé tartozni. Szívesen vállalja érte a szükséges viszonzást. Az állandó rendelők évente kétszer kaptak ilyen könyvcsomagot. Számuk 1969-ben még csak 95 volt. Jobbára Török atya személyes ismerősei közül vagy baráti köréből kerültek ki ezek. 1972-ben már 450 volt a kartonok száma. Tíz év múlva ez a szám is megkétszereződött. Ennek megfelelően a szétküldött könyvek száma is ugrásszerűen növekedett. A kiadóból szétküldött könyvek száma:
1975-ben 18000 darab volt,
1976-ben 38500 darab volt,
1977-ben 55 200 darab volt.
A könyvek igényének rohamos növekedése, a vele kapcsolatos csomagolás, postázás és adminisztrációs munka 1973-ban arra késztette, hogy otthonról kérjen második állandó alkalmazású segítséget. A régi otthoni munkatársaira gondolt. Hamarosan kapott is. Ekkor a szétküldés már 5 kg-os csomagokban is ment a püspökségekre. Mivel a segélyszervekhez is (Karitász, Europäischer Hilfsfonds, Ostpriesterhilfe) érkeztek szép számmal könyvrendelések, a küldés egy részét ők vállalták, 50%-os kedvezményekkel véve át a kiadványokat. Így volt lehetséges, hogy Török atya halála évében, 1983-ban, az év végi statisztikai kimutatás szerint 84 000 darab volt a hazajuttatott könyvek száma. Ekkor már kb. 1000 pap és 600 civil rendelője volt a kiadónak. Az előállításhoz, ajánlott postázáshoz, a fordítók és alkalmazottak fizetéséhez, tehát a már naggyá fejlődött kiadó működtetéséhez nagyon sok pénz kellett. Ennek előteremtési gondját Török atya viselte.
Anyagi támogatás
A költségek fedezésére az addigi jótevők adománya még részben sem volt elég. Újabb pénzforrásokat kellett keresni. A hatvanas évek végén egy év végi beszámolóban ezt írja Török atya: „Mély hálával és köszönettel említem meg legnagyobb jótevőnket: P. Werenfried van Straaten OPraem atyát, az Ostpriesterhilfe vezetőjét.”
P. Werenfried belga premontrei atya (köznyelven Speck Pater, mert segélyakcióját a háború után szalonnagyűjtéssel kezdte meg) Ostpriesterhilfe (OPH) címen segélyezte a kelet-európai országok papságát és rászorultjait. Az ő kérő levelei és beszámolói felébresztették a felelősségtudatot a nyugati kereszténységben, és így szívesebben adták pénzüket a rászorulók segélyezésére vagy a háborúban megsérült templomok helyreállítására. Később Török atya meggyőzte az OPH vezetőjét, hogy Magyarországon az anyagiakon kívül a szellemi igények is kielégítésre várnak. A vallásos könyvek kiadása nagyon korlátozott. Hiányuk a hit elsorvadását eredményezheti. Az első kiadványok bemutatása (A legszebb történet, Kis könyvem Jézusról) P. Werenfried rendszeres támogatását eredményezte. Ez a rendszeres segítség lett az a pénzforrás, amely a segítségre szoruló OMC működését lehetővé tette. Az Ostpriesterhilfén kívül más segélyszervek és intézmények is támogatták nagylelkű adományukkal Török atyának ezt a misszióját (bencések, Fons Colloquium, stb.), sőt önmagukat megnevezni nem akarók is vállalták pl. egy-egy könyv kiadásának költségeit. Kezdet-kezdetén ki gondolta volna, hogy a kiadásokkal és kiadványokkal egyenes arányban növekszik az emberek segítőkészsége is?
Don Bosco Szent János életrajzában olvasható, hogy Istenben bízva belekezdett egy-egy feltétlenül szükséges vállalkozásba, anélkül, hogy rendelkezett volna a megfelelő eszközzel illetve összeggel és mire például a templom felépült, a hozzá szükséges pénz is összegyűlt. A bizalom csodája ismétlődött meg nem egyszer az OMC-ben is, próbára téve az atya alázatosságát, türelmét. Csak közvetlen munkatársai ismerték annak a sok könyörgő levélnek a számát, amelyet nem egyszer késő este vagy éjszaka írt. Sokan nem értették idegességét vagy nyugtalanságot észleltek nála, mert nem gondoltak arra, hogy mögötte a cél érdekében kifejtett, évtizedek óta folytatott küzdelem rejlik. Hosszú együttműködés folyamán nem lehetett hallani, hogy feszültségét azzal oldotta volna fel, hogy mások hibájáról, vagy a rajta esett sérelmekről beszélt volna. „Fecsegésre nincs idő” – mondta nemegyszer, ha valaki ilyesmire irányította részvétből a szót. Elve volt: „a bűnt gyűlölni, de a bűnöst szeretni kell.”
Papi jubileum, pihenés
Az idegfeszültség feloldásáról sokszor a jó Isten gondoskodott; ünnepek, kedves baráti látogatások által. Ilyen volt az 1974-es év júniusa is. Ekkor ünnepelte Török atya pappá szentelésének 40 éves jubileumát. Milyen más volt ez az ünnep, mint 15 évvel ezelőtt az ezüstmise. Sok magyar vendég gyűlt össze a máriacelli bazilikában. Magyar pap barátaival, magyarul koncelebrálta Atya a szentmisét. Volt tanítványa, dr. Nádor Ferenc méltatta a szentbeszédben az ünnepelt érdemeit tanári tevékenységétől kiadói működéséig. Szentáldozás után a „Boldogasszony Anyánk” és a mise végén a magyar himnusz zúgott fel.
A következő nyáron Maklári Lajos, az ismert karmester és földrajz tanár, Török atya rendtársa és fiatalkorától barátja először járt Nyugaton. Jenő atya boldogan tárta elé Ausztria szépségeit. Útközben dúdolgattak, tervezgettek. Ekkor született meg a daloskönyv gondolata. Ilyen utak után derűsen, kipihenten jött haza. Tele otthoni hírekkel. Minden ismerősének sorsa érdekelte. Még a jó magyar vicceket is megjegyezte és adódó alkalmakkor jóízűen elmondta. Ilyenkor felelevenedett benne a fiatalkori vidám társalgó. 1976 nyarán Dalmáciában volt barátjával. Élvezték az úszást, a napot, a tengert, a fenyvest. Egy brellai reklámra emlékezve így mesélt : „az ember feje az erdőben, hasa a napon, lába a tengerben.” Milyen rövid is egy szabadság. Közben készítgették a daloskönyvet, melynek sikerét Maklári tanár úr már nem élte meg. Következő húsvétkor már csak egy hangszalagon tudott elbúcsúzni haldokló barátjától. „Entre tes mains… Kezedbe ajánlom életem… Imáimban veled vagyok – a Feltámadott kegyelme legyen velünk…!”
Ő maga orvosi tanácsra, hogy a vérkeringését rendben tartsa vasárnap a szentmiséje és az ebéd közötti időben – még télen is – szívesen úszott egy nagyot Bécs valamelyik fedett uszodájában, vagy sétált egy órát a bécsi erdőben. Ebéd után nagyobb pihenés, majd egy baráti látogatás adott erőt a következő hét munkájához.
Pázmáneum
Az 1976-os év a nagy költözködés éve volt. Lebontásra került a Rainergasse-i régi ház. Hosszabb keresgélés után a századfordulón újjáépített Pázmáneum nyitotta meg kapuját a „legálissá” vált OMC kiadónak, és a ki nem használt helyiségeit rendelkezésére bocsátotta. Valaki szellemesen azt mondta: eddig a Pázmáneumban tanultak a magyar kispapok, most itt készülnek majd azok a könyvek, amelyekből a magyar kispapok tanulhatnak és majd taníthatnak. A szükséges átalakítás és a téli költözködés a szervezés csodája volt. Három bútorszállító kocsival költözött a naggyá nőtt hivatal. A régi helyiségekben folyt még a csomagolás, mikor a ragyogó, világos, jól fűtött irodában már boldogan megindult a könyvelőállítás.
„A Pázmáneum egyik előnye az is, – írja egyik barátjának szóló kis levelében Török atya – „hogy nyáron a szabaddá váló diákotthon olcsó turistaszálló is lehet, főleg a magyar átutazóknak. Itt egy pár órás beszélgetés tíz levélnél többet ér. Majd így folytatja: „Hála Istennek, minden régi elképzelésemet felülmúló módon kifejlődött a könyv exportáló munkám. Szigorúan tartom magam a vatikáni iránymutatáshoz, kapcsolatban vagyok a magyar püspökökkel és lelkipásztorokkal, egykori diákjaimmal és híveimmel, akiknek nagy része már nagypapa vagy nagymama.” (1976)
Itt, a pázmáneumi évek alatt szökött kalászba a húsz évvel ezelőtt elvetett, sok szeretettel és verejtékkel ápolt magocska. Itt vált az OMC „nagy üzemmé”, de a megkezdett irányvonal lényegében megmaradt.
Családi központ (Familienwerk)
Török atya munkája a bécsi egyházmegye Katolikus Akciója keretén belül két részre tagozódott:
1.) Jegyesek előkészítése a házasság szentségére. Ennek érdekében behatóan foglalkozott a témával. Olvasott, felkereste azokat az országokat, ahol a jegyesoktatást előrehaladottabb módszerrel végezték, és résztvett a papokat előkészítő kurzusokon. Különösen alkalmasnak tartotta a francia család-mozgalom (Equipe Notre Dame) munkáját. „Ez nem volt az otthoni értelemben vett jegyesoktatás – mondja a Vigiliának – hanem házasságra előkészítő beszélgetés házaspárok, orvos, pszichológus, és pap részvételével.” Így alkalmuk nyílik a házasulandóknak, hogy idevágó problémáikat hozzáértőkkel minden szempontból megtárgyalják. Fiatalok gyakran szívesebben kérdeznek idegenektől, mint szüleiktől. Ez az előkészítési mód nagyon megfelelőnek látszott főleg olyanok számára, akiknek a hitbeli képzése nem volt elég alapos. Először a franciáktól átvett, hat estére szóló vezérkönyvet ültette át az osztrák beállítottságnak megfelelő hangnemben németre, a hat füzetet tokba foglalva szétosztotta az érdeklődő paptársaknak. Ezzel a franciáktől átvett módszerrel, amit a Wiener Kirchenzeitung (Bécsi egyházi lap) is közölt 1971. február 28-i számában – újat hozott a házassági előkészítés terén. Mód nyílt ezáltal arra is, hogy a házasságra jelentkező párokat együttes tanfolyamon készítsek elő. A kurzusok időpontjára a plébániák hirdetőtábláján kitett feltűnő hirdetések hívták fel az érdeklődők figyelmét, de a Kirchenzeitung is közölte az időpontot.
A francia minta szerint vezetett osztrák előkészítő-kurzusok sikere lelkesítette Török atyát arra, hogy a magyar fiatalok számára elkészítse a három füzetből álló „Jegyesekkel beszélgetünk” sorozatot, A száz oldalas (piros) Életre szólóan szeretni tartalmazza a hat este anyagát. A 70 oldalas (narancssárga) Életfordulón füzet életelveket ad, és felkészít a házasság előtti szentgyónásra. Végül a harmadik (aranysárga) 60 oldalas Esküvőnk füzet a házasság szentségének kiszolgáltatásánál alkalmas segítség, tíz szabadon választható szentírási olvasmánnyal. (Ez a füzet-sorozat nagy keresettségnek örvend megjelenése óta is.)
2.) Török atya munkájának másik részét a komoly lelkiségre törekvő családokkal való csoportos foglalkozás a „világi apostol-képzés” jelentette. Ezek között talált segítőtársakat a jegyespárokat előkészítő kurzusokhoz is.
Az a gondolat, hogy világi munkatársakat apostoli munkára kell előkészíteni, már debreceni működése óta foglalkoztatta Török atyát. Ez képezte apostoli munkájának a tengelyét. Már 1948 márciusában megjelent a Vigiliában egy cikke Világiak nagykorúsága címmel (181–184 oldal). Ebben a cikkben rámutat arra, hogy a keresztény nagykorúság alapja a kegyelmi élet: a szent gyónás és az Eucharistia gyakori vétele. A nagykorúság szentsége a bérmálás. Ez részesíti a keresztényt Krisztus királyi papságában. Az apostoli munka elképzelhetetlen komoly lelkiélet nélkül. Rendszeres gyónóit ilyen irányban nevelte. Éljenek együtt az Egyházzal. Érezzék meg a Titokzatos Test érverését a liturgiában. Legyen napi táplálékuk a Szentírás olvasása, napi imádságuk a zsolozsma és az elmélkedés. Legyenek járatosak az egyházi dolgokban, ismerjék a pápai megnyilatkozásokat, és érezzenek felelősséget Isten Országának a terjesztéséért.
Ők a Titokzatos Test alapsejtjei. Feladatuk, – ehhez kapcsolják karizmájukat – hogy a tanúságtételén kívül továbbadják és kibontakoztassák testvéreikben a papság révén közvetített kegyelmet. Ehhez kell hűségesnek maradniuk, nemcsak saját, de a közösség érdekében is.
Hogy ezeket a gondolatokat jobban elmélyítse önmagában és a hozzáfordulókban is, az ötvenes évek elején magyarra fordíttatta, és gépírásban terjesztette az arra fogékonyak között a Rómában megtartott első „Világi apostol kongresszus” szövegét.
Ugyancsak ebben az időben ismertette XII. Pius Pápa szavait: „Téves volna, ha középszerűséggel akarnók beérni. Még nem minden pap tanulta meg, hogy a világi apostolok elé olyan célokat állítson, amelyek őket valóban lelkesítik. Mindent, sőt nagyon sokat kell tőlük kívánni! Hiszen az ember sokszor szívesebben adja oda magát egészen, mint részben, könnyebben ad sokat, mint keveset!” (XII. Pius beszédéből 1953. január 11-én a római San Saba plébánián.) Hasonló gondolatokkal lelkesítette a maga idején Kalazanci Szent József is fiait: „Semmit sem adtál Krisztusnak, ha nem egészen adtad a szívedet neki!” Ez a jelmondat áll Török atya ezüstmisés képén, és igazolja mennyire magáévá tette a szent rendalapító és a pápa gondolatát.
Külföldre jövetele után francia, belga, és német tanulmányi utat tett, majd résztvett a II. és III. Világi apostol kongresszuson, és szemmel tartotta a továbbiakat is. A II. Vatikáni Zsinat után azok közé tartozott, akik a világiak szerepét az Egyházban helyeselték, és ennek gyakorlati megvalósításán közreműködtek. A történész előrelátásával tudta, hogy a két világháború és az élet szekularizálódása a papi hivatások csökkenését hozza magával, és hogy a hit fennmaradása csak úgy lehetséges, ha nagykorú keresztények lépnek a hiányzó papok helyére. Török atya már az első világháború utáni évekből tudhatta, hogy a hitoktatást Magyarországon a nagy paphiány miatt sok helyen erre kiképzett hitoktatónők vették át. Kiképzésüket az angolkisasszonyok budapesti intézetében az első világháború után meginduló és 1956-ig (részben már illegálisan) működő Ward Kollégiumban nyerték, teológiai tanárok vezetésével. Ugyancsak azt is megélte, hogy az ifjúság vallásos nevelését elmélyítő Szívgárdát világi apostolok vezették. Továbbá a Szív újság és a hitbuzgalmi folyóiratok szerkesztésében, vallásos ifjúsági könyvek írásában aktívan kivették a részüket (Blaskó Mária, Harangi László és felesége dr. Boros Vilma és sokan mások). Otthon is tapasztalhatta, hogy a német nevelőnő nemcsak a keresztanyja volt, hanem az ő tanácsára íratták be őt szülei a piarista gimnáziumba. Talán ez volt az első lépés papi hivatása útján.
A II. világháború alatt és a szerzetesrendek feloszlatása után nemcsak az atya maga cserélte fel paptanári pályáját apostoli papi élettel, hanem mindazokat, akik hozzá fordultak lelki vezetésért, az apostoli életre igyekezett ránevelni, főleg azokat, akik az Úr hívását már egyszer meghallották, de a feloszlatás után nem élhettek közösségi életet. Sok nővér és szerzetes neki köszönheti, hogy nem kallódott el a történések sodrában, hanem rátalált a szerzetesi élet lényegére: az apostoli életre, ami a kereszténység lényege is. A gyóntatószékben és a bibliaórákon erről volt szó. Könyveiben ehhez nyújtott segítséget, ehhez állított eszményképet. Könyvkiadói tevékenységének ez volt a célja, az apostoli beállítottságúakat részesítette a küldésnél előnyben.
Nagy boldogság volt számára, amikor megtudta, hogy az apostolképzés gondolata Magyarországon is megvalósulhat. 1978-ban megindult a Hittudományi Akadémia Levelező tagozata. Mivel ilyen irányú képzés a háború után eddig nem volt, sokan jelentkeztek. Amint Török atyának tudomására jutott a Levelező Tagozat megindulásának a lehetősége, megajánlotta tankönyvül erre alkalmas kiadványait. Később, 1982-ben lefordítatta, és kiadta Ma közösen hinni címmel azt a könyvet, amelyet Bécsben a világiak teológiai továbbképzése céljára állítottak össze. A könyvek hazaküldése megrendelés szerint, hamarosan megindult. Ha nem volt elég a megrendelt kiadványból raktáron, utánnyomást készíttetett. Így az OMC kiadó nemcsak a teológusok, de az érdeklődő világiak apostoli kiképzéséhez is hozzájárulhatott.
A házascsoportokkal való foglalkozáson került sor a házassággal kapcsolatos kérdések megbeszélésére. Mindenekelőtt a házasság lelkiségének a kidomborítására törekedett. A családhoz és a házassághoz kapcsolódó témákkal Török atya már évek óta foglalkozott. Német és francia nyelvű szakkönyveinek gyűjteménye egész kis könyvtárat tett ki. Ennek anyagát az Atya halála után a bécsi egyetem teológiai karának szakkönyvtára vásárolta meg. Sok összegyűjtött jegyzete a Familienwerk-re maradt. Papok és civilek gyakran fordultak hozzá szaktanácsért szóban és levélben. Készségesen állt rendelkezésükre. A levelek megválaszolása gyakran az éjszakába nyúlt. A Familienwerk keretében gyakran tartott házaspárok vagy házasságra készülők számára lelkigyakorlatot. Itt ugyanúgy, mint könyveiben gyakran kerültek szóba neveléssel kapcsolatos kérdések, ezek megválaszolásában segítségére volt nagy élet- és tízéves tanári tapasztalata.
Török atya a bécsi egyházmegyénél tíz évig működött. Az 1976-os év végén saját kérésére nyugdíjba ment az egyházmegyénél, hogy minden hátralévő erejét és idejét a könyvkiadásnak szentelhesse.
IV. Hetventől a sírig
Török atya hetven éves
Török atya 1978 áprilisában a legnagyobb szerénységgel ünnepelte meg 70. születésnapját. Nem szerette a meglepetéseket, mégis örült, mikor ünnepi szavak helyett az OMC albumot találta asztalán. Az addig megjelent 70 könyv képes ismertetéséből állították össze köszöntőként munkatársai. De még nagyobb öröm volt számárára Zeit im Buch című folyóirat tavaszi száma. Ezt a kiadványt az osztrák Lelkipásztori Intézet (Österrechische Pastoralinstitut) munkatársa dr. Margarete Schmid adja ki, és ismerteti benne az újonnan kiadott könyveket. Itt jelent meg Bemerkungen zur ungewöhnlichen Geschichte eines Verlages (Jegyzetek egy kiadó szokatlan történetéhez) címmel az a másfél oldalas német cikk, mely dr. Török Jenő önfeláldozó munkásságát méltatja. „Ez a tevékenység a magyar pasztorációs munkában és papképzés terén nélkülözhetetlen – mondja, majd így folytatja a cikk:
„Egy kiadó vezetője rendes körülmények között különböző képesítésű fizetett munkatársi gárdával dolgozik. Itt a kiadó tulajdonképpen a vezető műve, de még ő is csak az alapítás 20. évétől, miután a bécsi főegyházmegyénél nyugdíjba ment, 1977-től szentelheti minden idejét ennek a munkának. Kezdettől fogva ő végezte a kéziratok kiválasztását, a pénz előteremtését, a lektorálást, a korrigálást és az egész szervezési munkát.
Pár éve két fizetett alkalmazottal dolgozik, az egyik a szedést végzi kompozeren és az offset-nyomáshoz készíti a filmeket. A másik az expedíciót, karton-vezetést és a levelezést látja el. A fordítást külső munkatársak végzik.”
A cikk írója azzal zárja írását: „Hihetetlen teljesítmény ez egyetlen pap részéről, aki a maga önfeláldozásával odaadó munkatársakat tudott szerezni, főleg, ha meggondoljuk, hogy csak az 1977-es esztendőben a kiadó irodájából 41000 könyv ment Magyarországra, nem is számítva a segélyszervek által továbbított 10000 példányt.”
A fényszedőgép
Az integrált áramkör feltalálása forradalmasította a technikát. A nyomdaiparban is nagy változást idézett elő. Az ólombetűs szedés helyébe a fényszedőgép lépett. Roppant drága egy ilyen készülék, közel félmillió schilling, de nagyok az előnyei is. Napi tizenkét órát, sőt többet is lehet rajta dolgozni, helyben javítható vagy változtatható a szöveg. A betűformák egy gombnyomással cserélhetők és még sok egyéb.
Egy ilyen gép beszerzése érdekében járt 1978 októberében Török atya Rómában. Ez alkalommal készített dr. P. Szabó Ferenc SJ, a Vatikáni Rádió magyar szekciójának vezetője vele interjút, kérve, hogy számoljon be könyvkiadói tevékenységéről.
Célkitűzéséről Török atya azt mondja, hogy feladatának az otthoni vallásos könyvkiadás kiegészítését tartja, a nyugati, főleg a francia, német, osztrák vallási irodalom termékeinek, a pápai megnyilatkozásoknak és a Zsinat eszmevilágának közvetítésével. „Az elmúlt időre visszatekintve gondosan meg kell különböztetnünk – folytatta beszámolóját – az első kezdeti éveket a Zsinat utáni időtől. Eleinte erős lelkipásztori munka mellett, szerény keretekben, főként a külföldre került számos diák hitoktatásához kívántam segédkönyveket nyújtani, de szerepeltek alkalmi kiadványok is a 8 könyv és 11 füzet között. Kiemelem közülük Schütz Antal átdolgozott középiskolai dogmatikáját és Prohászka Ottokár naplóinak szemelvényeit halálának 30. évfordulója alkalmából.”
A további kiadványok részben egymásba nyúló tárgyköréből néhány fontosabb kiadványt kell megemlíteni:
1. A hitbeli elmélyítés és lelkiélet könyvei, 9 műből kiemelendő: Ratzinger: A keresztény hit, Quoist: Így élni jó, Loew: Elmélkedések Jézus Krisztusról, valamint a bácskaiakkal közösen kiadott Voillaume: Emberek között című művek.
2. Az imakönyvek és liturgia vonalán szintén 9 könyvből: Quoist: Itt vagyok Uram, a Kis Zsolozsma, Maklári: Daloljunk az Úrnak, Roth Paul: Istennel mindig beszélhetünk említendő.
3. A család és nevelés témakörnek 13 címéből az Úr Jézust a gyermekekkel megismertető: Kis könyvem Jézusról, Courtois: A legszebb történet, Anne de Vries: Fiatalok Bibliája, majd Laible: Első évek és Petrik: Gyermekeimmel nevelő tárgyú könyvei, valamint a házassági irodalomból az Életreszólóan szeretni mellett Bovet és Abiven művei.
4. A bibliaolvasás és katekézis segédkönyvei 7 művel szerepelnek. Ezek közül Kremer: Hogyan olvassuk a Szentírást? és Egger: Közösen olvassuk a Bibliát a legfontosabbak.
5. A „Krisztus papja tegnap, ma, holnap” három műből álló sorozatunkból a Papi szolgálat című dokumentumgyűjteményt kell kiemelni.
6. „A dialógus jegyében” című sorozatunk a Zsinat és a Zsinat utáni teológia szemléletét igyekszik közvetíteni, és a dialógust szolgálni a különböző felfogások és irányzatok között (6 mű). Ide tartozik A Zsinat madártávlati mérlege König bíborostól, részletes nemzetközi bibliográfiával, a Zsinat után című gyűjtemény, a Régi kérdések, új válaszok, a Hűség és haladás című gyűjtemény Congar és mások tollából. Ez utóbbi a Zsinat utáni krízisből a helyes útra mutat.
Amikor jövő terveiről kérdezik Török atyát, felsorolja a nyomtatásra váró, kész fordításokat és azt a nagy tervét, amely a fényszedőgép beszerzését teszi szükségessé. Tervbe vette a francia havi folyóirat „Fêtes et Saisons” mintájára egy képes album sorozat kiadását „Hit és élet” címmel. Ezek a kiadványok hitünknek és szentségi életünknek a témáit veszik majd sorra. Sajnos csak hat szám láthatott belőle napvilágot.
Még 1978 novemberében beteljesülhetett Török atya álma, megvehette a kazettás fényernyős írógép után a fényszedőgépet is, hiszen a régi nyomdagépre a szerződés már pár éve lejárt és az egyházmegyei „Gloria” nyomda, amely több mint 15 éve használta, szívesen megvette. Az új gépen a munkát elsőnek Jenő atya tanulta meg, hogy annak minden csínját-bínját kiismerje.
Sajnos a kiadó addigi szedője nem vállalta az új gépen a munkát. Szeme nem bírta az állandó vibráló fényt napi négy órában a képernyő előtt. 1979 márciusában elhagyta szeretett munkahelyét. Új alkalmazottak jöttek-mentek, próbálkoztak, egyesek betanultak.
Hamarosan megjelentek az új géppel készített változatos, szép kiadványok. A „Hit és élet” első példányai képekkel illusztrálva, W. Egger evangélium-magyarázatai áttekinthető, jó beosztással. Hasonló kiadványokat eddig csak fáradságos ragasztgatással lehetett volna előállítani: az új géppel ez rövid idő alatt, játszi könnyedséggel megoldhatóvá vált.
1981. november 15-én Török atyát nagy öröm érte. Meghívást kapott Magyarországi Szent Erzsébet halálának 750 éves jubileumára, így Sárospatakon együtt ünnepelhetett a munkáját nagyra becsülő magyar püspökökkel és az otthoni katolikus könyvkiadókkal.
Hamarosan az OMC kiadó is jubileumra készült. Megindulásának 25. évfordulójára. A szép ünnepség 1982. november 9-én volt.
A jubileumi ünnepség
1982. november 9-ét ünnepi készülődés előzte meg. Török atya aprólékos gonddal állította össze a meghívottak névsorát, hogy a jótevők közül senki ki ne maradjon. Bécs egyik legjobb nyomdájában készíttette a szép kivitelű meghívókat. Ezzel a számukra rendezett, kiállítással összekapcsolt ünnepséggel akarta megköszönni jóságukat, a 25 év előtti indulásnál nyújtott segítségüket. Meg akarta mutatni, hogy jótékonyságuk nem volt hiábavaló. A kis mag jó talajba hullott és százszoros termést hozott.
Az ünnepség részére a Pastoralamt bocsátotta rendelkezésre három nagy helyiségét a Stephansplatz 6. szám alatt az V. emeleten. A legnagyobban helyezkedtek el a meghívottak. A kisebb teremben a kiadott művek sorakoztak fel téma szerint csoportosítva. Minden könyv mellett ott volt a német vagy francia eredetije is. A harmadik helyiségben szerény büfé várta a vendégeket.
Az ünnepséget DDr. László István kismartoni püspök nyitotta meg. A díszasztalnál Valentiny Géza prelátus, Dr. Josef Weismayer teológiaprofesszor és Dr. Rudolf Schwarzenberger, a Pastoralamt akkori vezetője foglaltak Jenő atya mellett helyet. Ők tartották az ünnepi beszámolót Török atya áldásos tevékenységéről és munkája jelentőségéről. A beszédek közötti szünetet az egyik kedves magyar család, a Lukács kvintett tette változatossá. A beszámolók után Török atya köszönete hangzott el. Ebben a beszédben összefoglalta életét, kiöntötte szívét, lelkét, háláját Isten és emberek iránt.
Már reggel a szentmiséjében közvetlen munkatársaivai együtt megköszönte a jó Istennek, hogy erre az életútra hívta meg, vezette és kegyelmével támogatta. Most barátai és jótevői előtt mond köszönetet azért, hogy már kispap korában Parsch Pius liturgikus megújhodási mozgalmán és más írásokon keresztül megismerkedhetett Ausztria közvetítő szerepével (Brückenfunktion). E gondolat továbbsugárzásáról elmélkedett a börtönben, és most boldog, hogy az osztrák Actio Catholica szolgálatában állhatott, és ezen belül a Pastorale Ungarnhilfe előadója lehetett. Így lett feladata az, ami addig csak álom volt számára. Megláthatta mindazt, amire otthon szükség van és segíthetett. Kezdettől fogva törekedett a lágerekben lévő, hitoktatás nélkül felnőtt fiatalok testi-lelki megsegítésére.
Első kiadványai között szerepelt Gaston Courtois Jézus életét ismertető könyve 200 képpel. A magyar kiadás címe: A legszebb történet. Ez a könyv az évek folyamán számos kiadást ért meg, és kb. 80000 példányban került Magyarországra. Már a második generáció tanul belőle.
„Meggyőződésem, és ezt magyarországi barátaim is igazolják, – mondotta – hogy vallástalan környezetben a jó teológiai vagy lelki könyv, ha jó kezekbe kerül a misszionárius szerepét tölti be. Külföldön ugyanarról a témáról sok könyv jelenik meg, otthon gyakran a legszükségesebb is hiányzik. Néha értékes, drága könyvek jelennek meg, pedig a zsebkönyvek által nyújtott elsősegély sokszor szükségesebb. A kis csoportok is csak akkor működhetnek kellőképpen, ha jó anyag jut a kezükbe.
Gyakori a panasz, hogy a szemináriumokba felkészültség nélkül jelentkeznek a fiatalok. Az ismeretek pótlására igen alkalmas Ma közösen hinni kiadványból 4000 darab áll szállításra készen.
1956-ban Ausztria az anyagi segítségnyújtásban felülmúlta önmagát. Ma a lelki segélynyújtás szükséges égetően. Ezért most, mikor köszönetet mondok mindazoknak, akik munkámat a meginduláskor támogatták és mindazoknak, akik azóta is segítségemre voltak, kérem ne felejtsék el, hogy munkám nem hobby, – mint talán egyesek gondolják – hanem olyan missziós munka, amelyet a jó Isten bízott rám, és amelyet abbahagynom nem lehet, addig amíg Isten el nem szólít mellőle.”
DDr. László István püspök szavai zárták az ünnepséget. Megköszönte a sok szép könyvet, melyet Török atya Magyarországra juttatott, de leginkább élete szép könyvét, ahol Isten az élet görbe vonalaira egyenesen írhatott.
Kezedbe ajánlom lelkemet
1982. november 9-e ahhoz az élményhez hasonlítható, mikor a turista hosszú, fáradságos vándorlás után eljut a kitűzött csúcsra. Ott körülnéz, megpihen, számot vet az úton történtekről, hálát ad Istennek, embernek a segítségért…, aztán lassan, fáradtan megindul lefelé a lejtőn. Lehet, hogy halkan dudorászik is.
Talán Török atya maga sem tudta, inkább csak sejtette, hogy a csúcson járt, az élete csúcsán, hivatása csúcsán, és már csak lefelé vihet az útja.
Volt egy szép kis francia lemeze. Néha feltette magának, néha dúdolgatta. Lehet, hogy most is ez muzsikált a lelkében. „Entre Te main…” „Kezedbe teszem a lelkemet…” Azt, hogy pár hónappal a jubileum után, négy hónappal az aranymiséje előtt az Úr valóban a kezébe veszi a lelkét, azt senki sem gondolta.
A következő téli hónapokban kissé fáradtnak, nyugtalannak látszott. Mindig sietett, de most még nyugtalanabbul, mint mikor valamit be akar az ember fejezni, le akar zárni. Egyik útja a másikat érte. Königstein, Bécs, Párizs, Budapest. Egyik temetés a másik után. Mintha búcsúzott volna testvértől, baráttól. Mint aki bejárta a kitűzött csúcsot, betöltötte Isten-adta hivatását. Még csinált mindent, de sietve, fáradtan.
1983 januárjában az egyik magyarországi útja után – mikor úgy látszik már erőinek hanyatlását érezte – szinte örömmel újságolta munkatársainak, hogy a váci rendi kriptában még van egy urnának való hely, és Budapesten elintézte Varga László piarista rendfőnökkel, hogy halála után ott pihenhet rendtársai között.
Február közepén utolsó pesti útjáról megfázva jött haza. Otthon és az irodában is kúrálta magát. Talán csak leplezte fájdalmait?
Március 4-én délután kedvencénél, az új szedőgépnél javítgatta a „Gyermekek Bibliája – Válogatás a Biblia szövegeiből” könyv egyik utolsó fejezetcímét: Angyalok a sírnál… Angyali üzenet a sírtól… melyik a jobb? Aztán abbahagyta… Talán rosszul érezte magát? Vagy megsejtette, hogy most kell átadnia a kenyérszegést? Megérkezett számára a behívó?
Ezután még egy fáradt, de bensőséges elsőpéntek-esti szentmisét mondott „Jézus Szívéről nevezett Jenő” atya (ezt a nevet kérte magának a beöltözésekor). Utána a completórium a sokszor elmondott fohásszal: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet”. Hajnalban rosszul lett. Mikor reggel a mentőautóhoz vitték, a kísérő nővér megjegyezte fohászait. „Jézusom kész vagyok… Szívesen fogadom kezedből a halált, ha úgy akarod…, de még szerettem volna a kis Bibliát befejezni.” Ez azonban már a munkatársakra maradt. (El is küldték végakarata szerint hamarosan 40000 példányban Magyarországra.)
Március 5-én, este 11 órakor a gyomorműtét előtt felvette a szentkenetet. Műtét után még együtt imádkozott pap barátjával, az orvossal és a nővérrel, de küldetése beteljesedett. Az Úr átnyújtotta hűséges fiának a „behívót.” Az Úr által reábízott missziós munkát – amint a jubileumi beszédében mondotta – nem tudta abbahagyni. A jó Isten szólította el mellőle. Mint jó pap, hűséges piarista utolsó erejéig hazáját és az ifjúságot szolgálta. Hattyúdala, utolsó kiadványa is a fiataloknak szólt, mint ahogy működése kezdetén is a Legszebb történettel őket köszöntette.
Hétfőn reggel a lelki üdvéért bemutatott szentmisén találkoztak a munkatársak és a Pázmáneum háza népe az épület kápolnájában.
Hamarosan elkészültek a gyászjelentések és az emlékképek, de mielőtt még a címzettekhez érkezhettek volna, máris jöttek a részvéttáviratok, levelek püspököktől, papoktól, barátoktól, könyvei olvasóitól, sokaktól, akik a Vatikáni Rádió vasárnapi adásában hallották a szomorú hírt. Ft. P. Szabó Ferenc SJ, miután ismertette Török atya Magyarországon és külföldön is jól tudott sajtóapostolságát, híradását a következőkkel zárta: „Dr. Török Jenő élete utolsó leheletéig azon fáradozott, hogy kiegészítse az újabban otthon is szépen fellendült vallásos könyvkiadást, és minél inkább segítségére legyen a magyar egyháznak a lelki irodalom biztosításával.”
Búcsúzunk Török atyától
1957. március 15-én igen szerény keretek között megalakult az OMC könyvkiadó. Az első munkatársak Török atya kis szobájában ültek össze, hogy összeállítsák az alapszabályokat. Azóta 26 év telt el, sokszor igen nehéz évek. De a kiadó működött, gyarapodott, a kitűzött cél szerint. Közvetített a nyugati egyházi irodalom és Magyarország között.
A véletlen vagy inkább a Gondviselés műveként 1983. március 15-én újra összegyűltek Török atya körül nemcsak munkatársai, barátai, hanem mindazok, akik becsülték, szerették, segítették munkáját, misszióját. Nem közgyűlésre, nem ünneplésre gyűltek össze, hanem, hogy búcsút vegyenek tőle az Isteni Megváltó Leányainak Kaiserstrasse-i zárdatemplomában, ahol annyiszor mutatta be a szentmisét a hosszú évek során, amelyhez csatlakozó zárda csaknem húsz évig nyújtott otthont számára.
Most nem ő mutatta be a szent áldozatot, hanem barátja és jótevője Valentiny Géza prelátus celebrálta 18 külföldön élő paptestvérrel a beszentelés előtti, lelki üdvéért felajánlott szentmisét a díszesen felravatalozott koporsónál. A testvéri finom érzék diktálta, hogy a búcsúztatási ünnepség a magyarok nemzeti ünnepére és egyben az OMC kiadó megalakulásának évfordulójára essék, ha meg is szakította a bécsi, húsvéti papi rekollekciót. A szentmise alatt váltakozva énekeltek magyarul és németül a jelenlévők, hogy mindenki, főleg a nővérek bekapcsolódhassanak.
Török atya Párizsban élő orvos nővére és a férje, mindketten magas korban, leányukkal együtt képviselték a családot.
A koporsónál a búcsúbeszédet egykori tanítványa, – később az OMC-nél
utódja, Dr. Liptay György obersdorfi plébános mondotta. Visszaemlékezett
arra, hogy már fiatal paptanárként a kegyes tanítórend szellemét
árasztotta. „Pietati et studiis” – a jámborságra és tudományra való
tanítás lett élethivatása.
Az 1930-as években még senki sem sejthette, hogy tíz egynéhány év múlva merre visz a fiatal páter útja. Tanítványi körön messze túl milyen embersorsokat fog megismerni, hányat irányít újra Krisztus útjára, hogyan feledkezik meg saját életéről és biztonságáról, mennyit kell munkája során szenvednie! De mert az Úrban bízott, elmondhatta a 31. zsoltár annyira reá illő sorait: „Ujjonghatok és örülhetek jóságodnak, mert kegyesen tekintettél nyomorúságomra, és segítettél kínjaimban. Nem szolgáltattál ki ellenségeim hatalmának, lábamat tágas terekre állítottad.”
Végsőben ez a zsoltárvers már Jenő atya bécsi éveire mutat. Akit úgy szerettek és tiszteltek tanítványai, aki annyi lelkesedéssel tanított és nevelt, járta az országot, mert mindenkinek mindene akart lenni, most széles, nagy kaput látott megnyílni maga előtt munkája számára. Hazai tájakon talán még kedvezőbb történeti korban sem nyílt volna mód és lehetőség számára, hogy úgy éljen szívügyének, a katolikus betűnek és könyvnek, ahogyan a vendégországban szabadon tehette. Munkájának igazi eredménye annak a sok ezernyi olvasónak a lelkében élt, aki az általa kiadott könyvekből szerezte vallási tanítását, építette ki lelki életét. „Ahogy lehet” volt a jelszava vállalkozása kezdetén. Később egyre szélesebb körű olvasótábort látott mindig maga körül, íróasztalnál ülve, akikre lelkének egész melegével gondolt. Majd fiatal házasokat és megoldást kereső házaspárokat gondozott, akik már az élet útját járták, vagy keresték. Igazi papi munka volt mindez, a Titokzatos Test kiépítése, fenntartása, táplálása annyi sok lélekben.
Ezért dolgozott fáradhatatlanul, űzte, hajtotta magát Krisztus és a lelkek szeretetétől ösztönözve.
Családlátogatások alkalmával, amikor kiszabott ideje lejárt, nem hagyta magát jó magyar szokás szerint marasztalni. Hirtelen felállt, – „Búcsúzkodásra nincs idő” – gyorsan vette a kalapját és elsietett.
Ez a kép idéződött fel sokak lelkében, mikor a beszentelés után végigvitték koporsóját a templomon. Most is csak felállni volt idő, mint mikor a tanár kimegy az osztályból, vagy a pap befejezi a szentmisét. Már száguldott is vele a halottasautó Bécs utcáin végig – a csúcsforgalomban – a krematóriumig.
Vácott már várták azok, akik Bécsben nem köszönhettek el tőle.
Hamvai viszonylag hamar megérkeztek Vácra, és kerültek a volt piarista templom Kalazanci Szent József oltára elé, hogy ott kereshessék fel azok, akik tisztelettel őrizték emlékét a városban és környékén.
Elmúlt közben a nagyhét, elmúlt a húsvét. Április 11-e gyönyörű napsütésre virradt. Vácról, Budapestről és az ország más részéből eljöttek a rendtársak, papok, régi munkatársak, volt tanítványok, ismerősök, idősek, fiatalok. Délután 1⁄2 3-ra felfejlődött a halottas menet. Az úrnát a rendfőnök vitte, a fiatal rendtársak éneke kísérte. Nem a „Circumdederunt me” gyásza, hanem inkább a húsvéti Alleluja örömhangja csengett ki belőle, és a zsoltár szavai: „Én benned bízom, Uram! Te vagy Istenem! Időm a Te kezedben van… Derítsd szolgádra arcodat, ments meg irgalmasságodban!”
„Jézusomnak Szívén megnyugodni jó”, énekelte a kar, mi meg imádságos lélekkel mondtunk neki Isten hozzádot, és kértük: Urunk, engedd, hogy Jenő atya hite és reménye szerint meglássa bőséges javaidat az élők földjén!”
Megjegyzés a forrásokról
Az Opus Mystici Corporis Kiadó 1982. november 9-én ünnepelte DDr. László István kismartoni megyéspüspök, a menekült magyar papok apostoli vizitátora jelenlétében, barátai, jóakarói és munkatársai körében fennállásának 25 éves jubileumát. Ennek a szép ünnepségnek híre ment és visszhangra talált a sajtóban is. Mint 1978 októberében már a Vatikáni Rádió, úgy az ünnepség után a Vigilia folyóirat is interjút készített dr. Török Jenővel, az OMC Kiadó igazgatójával (1983, 521–527). Ezekre a beszélgetésekre támaszkodva számolunk be életéről és munkásságáról. E sorok írója dr. Török Jenőt 1951 őszén, mint budapesti káplánt ismerte meg. Börtönévei alatt az atya kérésére idős édesanyját látogatta, majd édesanyja helyett ő volt Török atya bejelentett gondozója. 1973 áprilisától az atya 1983 márciusában bekövetkezett haláláig a bécsi OMC Kiadóban munkatársa, szellemi hagyatékának átvevője és rendezője volt. (T. M.) Az illusztrációk a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltárának Török Jenő hagyatékából (IV. 188.) származnak.